A sárvári Nádasdy-vár Galeria Arcis kiállítótermében mutatták be Polgár Csaba képzőművész Katyń-i lepel című alkotását. A bemutatón köszöntőt mondott Kondora István polgármester és Hende Csaba honvédelmi miniszter, majd Fábián László író méltatta a kiállított művet.
A bemutató zenei közreműködői Kovács Éva (hegedű) és Rabiné Pék Marianna (zongora) voltak. A következőkben Fábián László író megindító méltatóbeszédét közöljük a szerző engedélyével:
A lepel
Polgár Csabának szeretettel
Láttyátuk feleim szümtükkel mic vogmuc, isa pur es homu vogmuc; nos még ennyi sem: legföllebb köznapi tárgyainkból, kacatjainkból ez, az, katonaposztóról lemállott pitykék, többé sehová nem illő kulcsok, és árnyak és árnyak, felejtésre ítélt életek fakuló árnyai; vagy éppen a múlhatatlan harag, fölhördülés, megrendülés, gyász, nyomasztó bánat, hogy már megint, hogy mindig, hogy semmit nem bánva, semmiből nem tanulva, Káin ágán felnövekedve gyilkoljuk egymást, hagyjuk pusztítani testvéreinket, pusztulunk magunk is a szégyenletes viaskodásokban, a vérgőzös ámokfutásban, engesztelhetetlen gyalázatban – hitvány semmikért, talmi értékekért, világra törő hatalomért, pofátlan diktátorokért, és láttyátuk feleim szintén, elhittük a katyń-i aljasságról, tömeggyilkosságról, hogy a nácik cselekedték, de nem merült fel bennünk a kétely akkor sem, amikor kideült: a bolsevikok tették, mert tudjuk, mert bizonyosságunk van róla, a totális rendszerek, a türanniák mindenütt mindenre képesek az élet tiszteletén, a szabadságon kívül, amihez mindannyiunknak elegendő joga lenne
– a tisztes halálhoz is – tisztelettel közelít a fenyegetéshez a középkor költője: Halál, ki gazda vagy – szólítja, mert tudja súlyát, tudja, hogy háríthatatlan; ismerjük magunk is, de most zaklatottan szorongunk a fekete lepel előtt az emlékezés mély szomorúságában, az évtizedeket késlekedett, mindmáig égbekiáltó fölháborodás nehezen csillapuló riadalmában, csupán a kormos vászon, nem, nem gyolcs, az nem adatott meg, címéből és megpillantásából azonnal értjük, miről van szó, mivel nézünk most szembe, vettük a fölszólítást, az alkotói fölütést, terelgetést, magunkba fordulunk lelkünk megvizsgálására, hiszen bűn súlya, halálos vétek súlya nehezedik ránk, noha nem vagyunk elkövetők, ám igenis (öntudatlan?) elviselők, magunk sem ismerjük, miféle lelki zugainkban vannak ott, de léteznek az efféle gaztettek kísértetei, és ne szépítsük semmiképpen tragédiának a megbocsáthatatlan aljasságot, ha csak amiatt nem, mivel elviseltük és mert megfertőződtünk általa;
halotti lepel, całun – miként ők mondanák: a lengyel nemzet színe, virága, ám ez a lepel sosem takarta tetemüket, csupán a föld, az anyaföld fogadta nyirkos hidegével kihűlő testüket – isa pur es homu vogmuc – malaszt nélkül –
pedig mennyi milosztben teremtüvé…
Polgár Csaba jóvoltából majd’ háromnegyed század után a gyászló emlékezés leplét borítjuk képzeletünkben fölidézett hamvaikra, amelyek végérvényesen földdé lettek, ezt a zsennyei naptól művészi gesztusként fakított takarót, amelyet minden atomjában átjárt az élet legnagyobb jelképének, a Napnak az ereje, a kozmikus őserő, amely létrehozta, táplálta/táplálja, óvja és a távoli jövőben visszavonja az életet, ő az egyetlen hatalom, amely törvényesen, a világegyetem rendje szerint jogosult megtenni (a saját pusztulása árán, krisztusi önfeláldozással), ugyancsak ő, aki (ide ez a vonatkozó névmás kívánkozik!) előhívta a lepelre, az applikációra a létezés fenséges monogramjait, emlékjeleit, minta-rejtélyeit, olvasatuk ugyan egyre nehezebb, jelentésük mindinkább a vállalhatatlan múltba vész, a titkok esztétikája kínálja föl nekünk a késlekedő megfejtéseket, feketéből lassan szürkére váltó gyász nyugtalanító szembenézését: ez megtörténhetett, ez is megtörtént, ha nem leszünk szilárdabbak a bűnnel szemben, bármikor megtörténik újra, egyszer csak az sem lesz majd, aki elkészítse a leplet, de hát azok sem lesznek, akik megpróbálhatnák hieroglifáit olvasni, mert végtére hieroglifák lesznek/leszünk, a mindent letipró felejtés pusztaságában; abban azonban föltétlenül van valami fölemelő, hogy a magyar művész szakralitásra méltó tárgyi emléket ajánl föl a két nemzet: a lengyel és a magyar sorsközösségére figyelmeztetve – már-már szinte elfogadó óhajtó módban: láttyátuk feleim szümtükkel mic vogmuc, isa pur es homu vogmuc…
Fábián László
