Kemény István, József Attila-díjas költő volt a vendég a Nádasdy-vár házasságkötő termében, a költészet napja alkalmából rendezett irodalmi beszélgetésen.
Sárváron, a Nádasdy-vár falai, a hely szelleme különösen igénylik, hogy méltó módon őrizzék emlékét a sárváriak Nádasdy Tamásnak, Tinódinak, az itt megalpozott szellemi munkának. A művelődési központ által szervezett összeállításoknak van is egyfajta elismerésre méltó íve, 1980 óta megfordultak a Nádasdy-várban – többek között – Ratkó József, Utassy József, a Kaláka együttes tagjai, Bella István, Dinnyés József, Berek Kati, Sebő Ferenc, a Szélkiáltó együttes tagjai, Faludy György, Tihanyi László, Verebes Ernő, Beszédes István, Büki Attila, Szabó T. Anna, Dragomán György, Karafiáth Orsolya, …stb.
Ötóra előtt néhány perccel Nick Cave dalai szóltak háttérként a házasságkötő teremben. Nem véletlenül, hiszen kapcsolódási pontot találunk a kiváló ausztrál alternatív zenei előadó és Kemény István között, akinek Nick Cave verseinek magyarításait tartalmazó kötete is jelent meg 2005-ben.
Kemény István jónéhány versét felolvasta, elszavalta a délután folyamán, majd Markó Péter, a művelődési központ igazgatóhelyettese, szociológusi minőségében vezette a beszélgetést a költővel. Kíváncsivá tette, milyen ember lehet valaki, akit ma Magyarországon még nem kezdtek ki, sőt, nagy tisztelettel, több generáció példaképeként emlegetik szakmai körökben – mondta Markó Péter, majd a Holmi folyóiratban – Domokos Mátyás által szerkesztett Ady-szemelvénygyűjtemény kapcsán – publikált, nagy visszhangot kiváltott esszéje kapcsán kérdezte. Az esszé rávilágít arra, hogy Ady a magyarság számára megkülönböztetetten fontos költő és “próféta”, akinek sugallata szerint a magyarság Isten kiválasztott népe – küldetése van, ebből a szempontból a zsidósághoz hasonló szerepünk van. A többfelé szakadt magyar kulturális elit egy része – ennek ellenére – nem gondolja úgy, hogy Adyt be kell fogadni. A ‘70-es ‘80-as évekhez képest – míg a József Attila kultusz változatlanul tartja magát – az Ady-kultusz gyengült, Ady a régmúlt költőihez kezd kerülni.
Szintén szó esett a mai magyar költők költői szerepvállalásának változásairól. A rendszerváltás után az irodalomban is volt egy érzékelhető fordulat, a ‘90-es évektől a költészet elkezdett saját magával, tisztán az esztétikummal foglalkozni. Kemény István munkásságának kezdetén a verseinek tengelye egyfajta mitikus világ, majd az ezredforduló környékén súlyos erkölcsi és filozófiai kérdések kerülnek a kötészete középpontjába. Ahogy Kemény István látja, a költői szerepfelfogás a Kádár-érában küldetést sugallt, propagandajellegű volt, emiatt a költői nyelv, a fogalmak kiüresedtek, így mire megérkezett a rendszerváltás, érthető módon került elő, hogy a költészet önmaga is lehet. 1990 táján valóban új korszak kezdődött, a magyar költészet hosszú időre elhagyta a közéletiséget. Kemény István is kétségekkel teli időszakként emlékszik vissza erre a korra, amikor nehéz volt elképzelnie egyáltalán azt is, hogy lesz még valaki, aki a ‘90-es évek közepére irodalmat olvas. Szerencsére akadt, viszont a magyar értelmiség az elmúlt 20–22 évben lassan, de biztosan megsemmisítette önmagát különböző politikai ügyekkel. Ezek a csalódottsággal teli érzései indukálhatták a közéleti szerepvállalást. Kimondottan politikai eseményre reagáló verset 1999-ben írt először, amikor megindultak a Jugoszlávia elleni bombázások.
Mintha csak a mai belpolitikai hírekre rímelne Kemény István néhány korábbi verse, amelyeket szintén fel is olvasott a beszélgetés közönségének. Hét versből álló Káin-ciklusának Szomszédok kara című darabja például Káint, a testvérgyilkos alakot egy mai lakósor közegébe helyezi, ahol szomszédai csendes, visszafogott figurának írják le, közben félreértelmezve a ténylegesen történt eseményeket. Akarva, akaratlanul is a kulcsi családgyilkosságra asszociálunk, ugyanúgy, ahogy a tiszaeszlári vérvád legendájának felemlegetésére az Élőbeszéd című vers halálfigurája kapcsán, aki az utolsó nácit vitte magával. A legendák érdekes és olykor veszélyes szerepet tölthetnek be a közgondolkodásban. “A hittel nincs baj, tudatlanságból fakadó ostobasággal viszont annak inkább.” – reagált Kemény István Kosztolányi Markó Péter által megidézett gondolataira, amelyek szerint bizonyos teljesítményeket nem lehet racionális kritika tárgyává tenni, mert az emberek egy jelentős része hitszerűen viszonyul hozzájuk.
Kemény István egy a közönségből érkező kérdésre válaszolva elmondta, a sárvári diákírók, diákköltők találkozója az ő életében is döntő fontosságú volt. 1979-ben járt itt 17 évesen, néhány évvel utána szervezte meg Mezey Katalin és Papp Márió a Sárvári Kört, amely minden “Sárvár” után új tagokkal bővült. Sárvár nélkül teljesen másként alakult volna az élete, és ilyen írók, költők százával vannak a mai irodalomban. Erről szinte mind ugyanígy nyilatkoznak interjúkban, írásokban. Elfogódottság nélkül állítható, hogy Sárvár fogalommá vált a magyar irodalomban. Kemény István ma már nem zsűrizik a sárvári találkozón, hiszen két lánya is a résztvevők között van. A fiatal korosztály, az információs társadalom kapcsán viszont elmondta, nagyon jó és fontos dolognak tartja, hogy az írott költészetnek nem hogy a sírját nem ásta meg az elektronika világa, de működésének környezetévé tudott válni, az E-mail, a Facebook az irodalom terjedésének terepeivé váltak, ugyanolyan fontosságú terepekké, mint korábban a kötetek voltak.
