A jazz szülőhazájából, Amerikából származó hat New York-i jazz zenész adott élményt adó koncertet – a hűvösnek talált szabadtéri kamaraudvar helyett – a Nádasdy- vár reneszánsz dísztermében a múlt hét péntekén.
Markó Péter, a koncert szervezőjének a csekély érdeklődés miatti félelme hamar elmúlt, hiszen a Díszterem az esti 8 órai kezdetre színültig megtelt elhivatott jazz- rajongókkal, spontán érdeklődőkkel és nyájas sznobokkal. A bécsi koncert után átruccanó Michael Musillami, a modern jazz gitározás neves alakja a jól működtetett Trióját egészítette ki 3 muzsikussal, ezáltal alaposan megspékelve a hangzást és a hangulatot. A Kaliforniából származó Musillami Chet Baker, John Coltrane, Miles Davis muzsikájának hatása alatt képezte magát, és az utóbbi 10 évben 3-8 tagú bandákkal népszerűsíti zenéjét. A könnyebben emészthető, Gerry Mulligan- fémjelezte west- coast stílus helyett a kemény, de bonyolultan ritmizált New York-i központú east-coast jazz stílusvonalat követi McCoy Tyner, és az említett, Coltrane- Miles Davis nyomdokán.
A keskeny kecskeszakállas zenekarvezető nem telepedett rá a bandájára, hagyott mindenkit szóhoz jutni. Intellektuális, nem tolakodó szólóinak, hatásos akkord- futamainak hallatán a sárvári közönség hosszú tapsokkal reagált. Triója a modern ritmus- szekció által produkált, szinte telepatikusan változó tempóival megteremtette azt a teret, melyben a vezető szólisták zenei tudásukat, talentumukat hozzáadva élvonalbeli játékot produkáltak. Joe Fonda, az alacsony termetű, afgán pamutsapkát viselő virtuóz bőgős hol vonóval játszott önálló dallamokat, hol iskolában tanítandó klasszikus basszus- sémákat, hol avantgard zörej-variációkat hozott ki hangszeréből. A szinte a földön ülő, Jack Kerouac hobo figuráira emlékeztető dobos, George Schuler mindent tudott produkálni ütőiből, kivált a seprőket használó, nem éppen piano hangerővel előadott improvizációja volt különleges. A szólisták között a főnök, Musillami mellett kiemelendő Ralf Alessi jó ízléssel, és még jobb érzékkel fújt trombitajátéka. És mi lett volna, ha még elemében is lett volna a koncerten a mélabúsan- mindig a virtuózan játszó bőgős előtt, azt takarva álldogáló, lehorgasztott fejjel jövő- menő muzsikus. Talán az otthon hagyott kedvesére gondolt félve, vagy a héten kézbe kapott orvosi leletek idézték elő szomorúságát- nem tudni. Nagyobb híre volt a multi- instrumentalista Marty Ehrlich-nek, aki profi muzsikusként, a kisujjából, és persze tenorszaxija csövéből rázta ki a kórusokat, és szólóit. Csak egy kicsit a feeling hiányzott játékából, és persze az is, hogyha a klarinétját, fuvoláját, altszaxofonját is előszedte volna, jobban színezte volna a hangzást. A legkevesebbet a hangzást tömörítő zongorát az amerikai jazzban gyakran felváltó vibrafonos hozta. Tim Collins valóban csak kísérő szerepet vállalt aznap este. Mintha megelégelte volna ezt Michael, a zenekarvezető is, mert az utolsó előtti számban improvizálásra intette zenésztársát, aki ezúttal alábbhagyott a sumákolással, és bravúrosat rögtönzött.
A 2009- ben kiadott „From Seeds” nagylemezükről mutattak be főleg felvételeket, így a címadó felvételt a szünet után kezdésként, a „Goose Bumps-ot” ezt követően, és hogy Alessi, hogy szomorúságát- amerikai módra- kimutassa és kompenzálja azt, a „Histeria Blues-ban” rögtönzött óriásit. Thelonius Monk-tól, Charlie Parker legendás szextettjének kísérletező- kedvű zongoristájától is elhangzott egy szerzemény: vele a posztmodern keleti-parti progresszív jazz legszebb napjait idézte fel nekünk a Michael Musillami Trio+3 Project aznap este Sárváron.
