A pénteki motoros őrület szombaton egészen kora délután folytatódott, Herczeg Tamás, alias Mókus nyolcadik alkalommal nyűgözte le az arra kíváncsiakat, a virtuóz showman egy perc nyugodalmat nem adott a vár köré gyűlt nézőseregnek. A lóerőket egy tűzpiros Honda, és egy leharcolt Pannónia biztosította, látványelem gyanánt gitár, és sok más egyéb, ideillő kellék szolgált, hősünk pedig ügyesen kombinálta őket.
Ezt követően a szintén hagyományosnak számító felvonulás következett, rendőri felvezetéssel motorok százai dübörögtek végig a város főutcáján, hogy aztán Meggyeskovácsiban is tiszteletüket tegyék. Sportmotorok, chopperek, cross-gépek, túramotorok, és quadok (az egyik az esemény tiszteletére két keréken száguldott végig az utcán) fújták magukból a szabadság jellegzetes szagát. Röpke két óra múlva a várudvari őrjöngés folytatódott, a gyújtást egy sárvári illetőségű zenekar, az Atakám biztosította.
A különféle feldolgozásokat (Black Sabbath, Steppenwolf, Deep Purple) játszó csapat talán eddigi legjobb koncertjét tudhatja maga mögött a motoros találkozós fellépéssel, Szabó Kriszti hangja hasította a levegőt, a közönség, bár nem tűnt talán lelkesnek, aki figyelt, mindenképp meg kellett, hogy lepődjön, hogy egy „első” zenekar hogy szólhat ilyen jól. A rendezvény egészére érvényes amúgy nagy respekt a hangmérnököknek, hisz kifelé a saját beállításokon túl ez leginkább az ő felelősségük volt.
A koncert alatt -sajnos nem előbb- egyre jobban szállingóztak a túráról, és a délutáni matinéból visszatértek, mindenki izgatottan várta a délután következő fellépőjét a (javítson ki valaki, ha tévedek) környéken már biztosan régóta nem látott Ismerős Arcokat. Őket nem igen ismerem, leszámítva néhány alap-számukat, melyek közül az Egy a hazánk szólalt meg először. A lelkes közönség a színpad előtt énekelt, én a fák alatt, középen néztem végig a műsort, és el kell mondjam, lenyűgözött. Az az őszinte, szelíd magyarság szólt belőlük, amit a többi nacionalista, hungarista zenekarból hiányolok.
A Kormorán után az ő zenéjük tudja még velem éreztetni azt, hogy igen, magyarnak lenni nem csak jó, de becsülendő dolog is. Nem támadt bennem düh Trianon miatt, eszembe sem jutott hőzöngeni amiatt, hogy mennyire kiszúrt velünk a huszadik századi politikai-gazdasági hurrikánsorozat, hogy az etnikai viszályok miféle erőszakos cselekedeteket szültek. Van egy szép országunk, egy szép, gazdag nyelvünk, és ennyi. Nem több ugyan, de legalább nem is kevesebb. Ennek okán többszázad-magammal úgy éreztük, hogy a közben eleredt eső sem szegheti kedvünk, a közönség létszáma az időközben egyre komolyabb égi áldás ellenére is alig változott. Az érzelmes zene hol a blues, hol a rock, néhol egészen az alternatív zenék csatornáin keresztül áramlott felénk, a két nap alatt azt hiszem, ez a zenekar volt rám a legnagyobb hatással.
Az eztán következő Lord hasonló szellemben folytatta a bulit. Az előzővel ellentétben nem hogy először, de szerintem majdnem századszor látom őket. Gyermekkorom nagy kedvencei harminchét év után is óriási lendülettel nyomják, Gidófalvy Attila, Pohl Mihály, Erős Attila, és Gyurik Lajos igazi legendákká nőttek eközben, zeneileg sok ember -köztük én is- egyik mentorként tekint rájuk. A Lord koncertek egyik sajnálatos sajátossága azonban, hogy a basszusgitáros-cserét, és az azóta a repertoárba rakott új dalokat leszámítva minden mindig ugyanúgy történik, hosszú évek óta. Takk-ra ki lehet számolni a dobszólót, a gitárszólót, a tagok bemutatását, a Vándor érkeztét, és a ráadás számokat, különbség gyakorlatilag évek óta nincs. Leszámítva, hogy mióta Apró Károlyra van a bőgő aggatva, azóta a basszus-szekció is lendületet kapott, azon kívül, hogy igazán profi játékos, színpadi mozgásával így nem marad egy nyugodt négyzetméter sem a színpadon. A sokat tapasztalt Lord-rajongók számára talán kicsit unalmasnak tűnhetett ugyan, de egy holtponton átesve ez már nem számít, így velem együtt várjuk őket a következő alkalommal a Sitkei Rockfesztiválon, amúgy az Ismerős Arcok társaságában.
Egy igazi, vérbeli motorosokból álló zenekar következett, mely a Skulls névre hallgatott. A színpadkép legfeltűnőbb két tulajdonsága az egyen-motorosszerkó, és a téglatest alakú gitár, amely a legkevésbé sem volt vonzó, viszont unszimpatikus külseje ellenére nagyon jól szólt, ahogy a zenekar is, akik amúgy a rock hőskorából játszottak angol, és magyar slágereket (Iron Maiden, P-mobil, hogy csak két élesen különböző, azonban klasszikust említsek).
A koncertet követően a Rock dübörgő elefántjai, a Karthago foglalta el a világot jelentő deszkákat. Az általam legjobban várt műsor hibátlanul teljesített, a kor a zenén, akárcsak a Lord esetében, egyáltalán nem látszódik, az összes jól ismert dal felcsendült, olyan ütős hangszereléssel méghozzá, hogy öröm volt hallgatni. A színpad előtt természetesen a Lord után is folytatódott a tombolás, az Apáink útján, Keleti éj, Indulj tovább, az egész repertoárt sorolhatnám, mik voltak a legjobb számaik, amik között Takáts Tamás nem tétlenkedett, jó humorával kiválóan elszórakoztatott bennünket.
A már-már hagyománnyá vált Erotic show-t követően a szintén tradicionálisnak számító Blues Company zárta a találkozót. Blöró megtett mindent, hogy a jóval hajnali egy óra utánra már jócskán elfáradt kitartó közönséget lenyűgözze. Dobolt, énekelt, nyomta a szintetizátort is, és ezt mind egyszerre. A kőkemény motoros zene (Magyarország Motorország, Kispirics, Ha nem isztok, csak esztek, Klárika, és a Motoros Blues) egy utolsót pörgetett még a hosszúra nyúló éjszakán, mi pedig hálásak voltunk érte.
Végsőkig elfáradva, rekedt hangúan, de egy hatalmas bulit magunk mögött hagyva ballagtunk a hatalmas buli után hazafelé, a hosszú pihenést követően a következő kérdéssel a fejünkben: Hány napot kell aludni a következőig?
Syouwr cikkje az első napról:
Gitárok, bőgők, és bőgő masinák. VIII. Vármeeting Sárváron /1. nap
Büki László ‘Harlequin’ fotói a második napról a Vaskarika.hu-n:
Vaskarika – Képgaléria
Irédy Dénes publikációja és fotói a második napról az Alon.hu-n:
Gépállatság, magyarság, harminc év, szalonképtelenség – A sárvári Vármeeting 2009. szombatja
