Néhány napja vált biztossá, hogy az idei Nyáréjfesztivál egyik fellépője a Nemjuci lesz. A Rémember, a The Puzzle és az Anima (ex)tagjaiból összeállt zenei főzetbe tavaly áprilisban már belekóstolhattunk az AZK-ban, azóta elkészült a Nemjuci címet viselő nagylemezük, amelyen már teljességgel összeértek az ízek, minőségi, fűszeres rock and roll vacsorára számíthatunk!
A Nemjuci eljuttatott az új lemezből egy tiszteletpéldányt a Láthatatlan Sárvár szerkesztőségébe is, mi pedig örömmel és kíváncsian hallgattuk végig, és most megosztjuk az olvasókkal audioélményeinket.
Már a lemez szeptemberközepi elkészülte után olvashattuk a zenei lapokban, hogy a korong stúdiómunkálatait a természetes, élő hangzás visszaadásának szándéka határozta meg leginkább. Rögtön az első nóta, az Anyway kezdőriffjei hallatán megállapítható, hogy a terv összejött, igazi koncertfíling jön a hangszórókból! Sallangmentes, nyers, dögöshangzású, ízig-végig rock and roll anyaggal van dolgunk. Hogy a természetességet mennyire komolyan vették a keverésnél, szépen mutatja, hogy Juci énekéről nem vágták le a sorok végén a levegővételt, sőt, külön értelmet kapnak néhány dalban.
Felettébb érdekes, hogy a négyesfogat tagjai szinte az ősrockig visszaásva találták meg azt a közös alapot, amire felépülhetett a Nemjuci-koncepció. Az album mind a tizenöt dala viseli magán a klasszikus rock nyomait, ezt a kiindulópontot aztán szépen elkanyarítják sajátos utakra az ének és a nagyon szépen simuló, néha meglepő, néha hangulatváltó, de mindig érzelmi-tartalmi többletet közvetítő kiállások, átvezetők, amik minden tekintetben pótolják a hagyományos értelemben vett gitárszólók hiányát.
A gitárok (Faragó Tomi – The Puzzle) többnyire harapósak, a The Puzzle, vagy a Rémember világához képest több torzítást viselnek, de nagy erényük, hogy egyik pillanatról a másikra tudnak átalakulni lebegőssé, vagy festik alá a lemezen végig kiemelkedő basszus-dob összjátékot, helyenként akár akusztikus témákkal is. A ritmusszekció meghatározó és elsőrangú, ez mindenképpen a Rémemberből örökölt, talán legértékesebb vonása a zenekarnak. Matyiő (bassz – exRémember) és Vasaló (dobok –exRémember) összeszokott párosa hallhatóan úgy játszadoznak a dalokkal, mint a cica az egérrel: egyszer kiemelik a gitárriffet, máskor ellenpontozzák (Show You), ha akarják, fellőnek egy líraian induló dalt az űrbe, ha pedig úgy tartja kedvük, épp fordítva: a bevadult zúzdát szelidítik merengővé.
Ha a tagok zenei előéletének nyomait keressük, meg is találjuk, meg nem is. A The Puzzle brit-popja csak nyomokban, de inkább alig-alig érződik ki, Juci hangkarakterének viszont a Nemjuciban is inkább a finomabb részek és a verzék fekszenek, a zeneileg egyébként nagyon virulens refréneknél hiányérzetem van: az agyeldobós témákhoz szükséges vadság nem mindig jön ki a torkából (Ez már az AZK-s koncerten is feltűnt.), pedig sokszor csak egy hajszálnyival több energia, egy-egy szikra hiányozna, hogy berobbanjon az elegy. A verzedallamok emellett gyönyörűen működnek, mívesek, aprólékosan kidolgozottak. Helyenként előjön ugyan a déjà vu, néha a No Doubt, néha a The Cardigans képe is elsuhan, máskor visszaköszön egy-egy másik Nemjuci dal, de jócskán akad olyan csodálatosan eltalált részlet, amely minden ilyesmit feledtet, ilyen például a YYYY című nóta lebegős kiállása.
A lemezben érzek egy irányt is. Meggyőződésem, hogy a legjobb dalok a korong körülbelül egyharmadától sorakoznak. A Nemjuci ugyan – már a műfajából adódóan sem – vállal olyan zenei/ érzelmi mélységeket, mint amilyeneket a Rémember hordozott, ennek ellenére sokszor megközelíti. A személyes kedvencem, a lemez talán legkomolyabb darabja, a When Night Comes refrénje például olyannyira idézi a Rémembert, hogy akár el is fért volna az utolsó Psychedelic G.A.S. albumukra Lóri énekével.
De vannak más kikacsintások is, a páratlan ütemű Bib indítóbasszusa egyszerre idézi a Nirvanát és a Kispált, amikor viszont bejön a finom, technikás ének, mindez megszűnik. A Bib arra is jó példa, hogy lehet egy alig több mint másfélperces számot változatossá tenni anélkül, hogy giccsessé váljon. A jazzes hangulatú breakek nem csak pozitív értelemben meglepőek, de rímelnek is a Bibbel összekapcsolt Show You néhány szintén jazz/funky beütésű akkordjára.
Ha pedig már a kikacsintásoknál tartunk, a legkedvesebb ilyen, a Runaway című dal kezdete, ami – talán a címe miatt – egyértelműen megidézi néhány ütem erejéig a Soul Asylum-féle Runaway Train elejét. Egyébiránt ez a szerzemény jóidőre befészkelte magát az MR2 Top10-ébe is egyedüli magyar helyezettként, sőt, első is volt!
Nagyon jó arányérzékről és tudatos szerkesztésről árulkodik, hogy az album nem válik unalmassá szinte egy percre sem, ebben sokat segítenek a rövid, etüdszerű darabok is. A Scum című, nagyon húzósan, torzított basszussal startoló nóta például nincs egy perces sem, de mégsem hiányzik belőle semmi, szépen átcsúszunk belőle a líraian induló Winning Warsba, akusztikus gitár, tapsgép, aztán újra zúzás.
A Nemjuci első nagylemeze megtévesztő. Első hallgatásra egy átlagos, fantáziadús, jól megszólaló anyagnak tűnt, amely pozitív értelemben talán kicsit kiszámítható ugyan, de hatása van. Másodikra és harmadikra viszont olyan szépen felébrednek a dalokban elrejtett jól kitalált karakterek és finomságok, hogy közeli barátokként lehet őket szeretni és ellentétben az első végighallgatás utáni benyomással, kicsit sem egykaptafásak, kicsit sem összetéveszthetők egymással. A Nyáréjen remélhetőleg sokan már a lemezt ismerve és a dalokba szerelmesen ugrálják végig a koncertjüket, ahogy mi is fogjuk! Kiváló zenekar, kiváló lemez. Megrendelhető a myspace oldalukon, ahol 7 trekket az albumról helyben meg is lehet hallgatni!
