Az augusztus első hétvégéjén rendezett motoros találkozókról talán már elmondhatjuk, hogy eléri a „hagyományos” státuszt. Az évről évre jelentkező egész hétvégés program sosem kínál zsákbamacskát, a szórakozás végig garantált.
2014-ben a Vármeetinget és egyben a pénteki napot a Zorall nyitotta. Utoljára úgy 3 éve játszottak a fesztiválon, jó volt ennyi idő után újra sárvári színpadon látni őket. Nemrég kijött az új lemezük, a Háztartási Rock N’ Roll, ezért nyilvánvaló módon a programjuk gerince is erre épült. Az utóbbi lemezek hullámzó teljesítménye után talán a legjobban sikerült dalcsokrot kaptuk kézbe, és ezek közül is a fajsúlyosabb átiratokat szólaltatták meg Sárváron, vegyítve a korábbi albumokról ismert dalokkal. (Az Anthrax Indians-a összerakva Ákos Indiántáncával lehetetlenül jól szól együtt. Ennek ellenére jár a fekete pont, amiért a még ennél is jobban sikerült Megadeth-Animal Cannibals „kooperáció” kimaradt. Aki nem ismerné, annak érdemes meghallgatnia: KATT!
Majd jött egy új fellépő, a Sárváron első alkalommal megforduló Kowalsky meg a Vega. Az eleinte mellékprojektként induló zenekar mára alaposan kinőtte magát, országszerte hatalmas rajongótáborra tettek szert. Az elmúlt néhány év nem volt mentes némi szappanoperába illő történéstől (2011-ben 10 fősre bővült a felállás, ami mindösszesen egy lemezt ért meg. 2012-ben Kowa végül szélnek eresztette a csapatot, és visszatért a régi felállás tagjainak nagy része.), mára azonban úgy fest, végül sikerült stabilizálni ezt a régi-új felállást. A koncerten gyakorlatilag az első pillanattól fogva nyert ügyük volt, az olyan dalokkal, mint az „Ennyi csak”, az „Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek” vagy épp a „Ki van ez találva” nos, nagyon nehéz tévedni. (Persze lehetne még folytatni a sort…) A közönség az első pillanattól fogva vette a lapot, ennek köszönhetően egy mindvégig jó hangulatú koncert kerekedett a kora esti órákban.
Az este főfellépője (Van egyáltalán ilyen?) a veterán P. Mobil volt. Ők se mostanában játszottak a Vármeetingen, és hát töredelmesen bevallom, azóta kicsit el is vesztettem velük kapcsolatban a fonalat. Itt-ott lehetett olvasni, hogy éppen melyik tag cserélődött le, ennek köszönhetően a gitáros Sárvári Vilmos mellett már csupa fiatal arc játszott. (Az Örökmozgó, „mindenes” Schuster Lóránt sajnos nem tudta tiszteletét tenni betegség miatt.) A koncert ennek ellenére jól szólt, köszönhetően annak, hogy két gitárral dörrentek meg a dalok. Nem is bíztak semmit a véletlenre, a mutatóban előadott új szerzemények mellé sorjáztak a régi klasszikusok, a „Miskolcot” a „Kétforintos dalt” és az „Utolsó rock n’ rollt” az is velük együtt zengte, akinek egyébként fogalma sincs a szerzemények kilétéről. Persze lehet azt mondani, hogy ez már nem AZ a Mobil, de mint tudjuk…”Az egyetlen változatlan, az örökös változás”. A koncert élvezeti értékéből ez semmit nem vont le.
A pénteket a már örökös „kelléknek” számító Blues Company zárta. Különösebb bemutatásra nem hinném, hogy rászorulnának, motoros találkozó az országban szinte elképzelhetetlen nélkülük. Ezúttal sem okoztak csalódást, az ezerszer hallott „klasszikusok” még mindig nevetésre késztették az embert. Nem aprózták el, annak ellenére, hogy jókora csúszással kerültek színpadra, bőven két órán keresztül adagolták a bőséges iróniával és humorral felvértezett „anti slágereket”.
A második napot a már említett streetfighter-bemutató és felvonulás nyitotta rögtön ebéd után. A várban a programok szintúgy hat órakor kezdődtek, a megszokott napi négy zenekar helyett ezúttal csak három állhatott ki a színpadra.
Az elsőnek fellépő Cool Head Klan sem új versenyző már, néhány évvel ezelőtt sűrűn megfordultak Sárváron. Zenéjükbe mára beleépült némi nemzeti rockos vonal, én személy szerint a régebbi, punkos-odamondogatós lemezeiket jobban kedvelem. Szerencsére a programba okosan válogatták a dalokat, és még azt se mondhatni, hogy nagy volt a kontraszt a szerzemények között. (Terítékre került egy dal az énekes egykori csapatától, a jobb létre szenderült Sámántól is.) Elsütöttek egy Rómeó Vérzik feldolgozást is, stílusosan a „Növesztem a hasam”-at, amelyben anno az énekes, Molics Zsolti vendégeskedett.
Abban biztosak lehettünk, hogy Lord nélkül nem lehet motoros találkozót tartani Sárváron. A zenekar tud valamit, hiszen még olyanokat is képes megszólítani, akiknek “hétköznapokon” amúgy eszükbe sem jutna rockzenét hallgatni. Ennek köszönhetően irdatlan tömeg jött össze, hogy végigénekelje, -tapsolja, -ugrálja azt a két órát, amit a zenekar a színpadon töltött. Az egyetlen hiba, amit felrónék a Lordnak (eltekintve attól, hogy 3 másodperc alatt jó hangulatot varázsolnak), hogy műsoruk nagyon kiszámítható. Tudom, hogy terjedelmes a diszkográfia, de szerintem senki nem haragudna meg, ha néha variálnának kicsit a műsoron, és előkerülne néhány nem annyira nyilvánvaló szerzemény is. (Persze a közönséget nem zavarta a dolog, ez csupán részemről szőrszálhasogatás.)
A záróakkord a Kárpátiának jutott. Ahogy arra számítani lehetett, ekkorra gyűlt össze a legnagyobb tömeg, és előkerültek a magyar zászlók, valamint indokolatlanul megnőtt a bakancsok és a trianonos pólók száma is. (Mielőtt bárki máglyára küldene, érezzék a sorok között az iróniát!) Nem állítanám, hogy azonosulni tudok a zenével és a mondanivalóval, de ahogy láttam, a közönségnek tetszett a műsor. Annyi megjegyzés azért kikívánkozik belőlem, hogy, ha koncertre megyek, akkor kevesebb szót szeretnék hallani a politikáról, és többet a zenéből. A sokszor több percig elhúzódó hegyi beszédeket én meghagynám más jellegű rendezvényekre. Ettől eltekintve korrekt hosszúságú, két órát meghaladó műsort toltak.
A végére pedig egy apró kitekintés. A koncerteket nézve megfogalmazódott bennem, hogy néhány év múlva elérkezik a rendezvény egy vízválasztóhoz. A stabilnak számító fellépők gyaníthatóan (legkésőbb) 10 éven belül szegre akasztják a gitárt, hiszen akkorra legtöbbjük már bőven a 70-es éveit fogja ostromolni. Adódik a kérdés, hogy kik lépnek a helyükbe? Tudom, hogy kényelmesebb megoldás, ez az „addig ütöm a vasat, amíg meleg” dolog, és érthető, hogy nem kockáztatnak a szervezők a fellépők kiválasztását illetően. Én mégis azt javasolnám, hogy próbáljanak meg esélyt adni a fiatalabb generációnak is, hiszen néhány év múlva ők lesznek azok, akiknek tovább kell vinni a stafétát, ha a nagy öregek már úgy döntöttek, köszönik szépen, ők most kiszállnak.
Mindent összevetve ismét egy jó hangulatú Vármeetingen vagyunk túl, és remélem, még sokáig fenntartható is lesz a “hagyomány”, hogy az augusztusok első hétvégéjét a vár falai között, rock zenével tölthessük. (Aki rájön, miért ez az írás címe, annak jár a piros pont.)