Rég letűnt szakmák után kutakodtam, mert sok időm volt. Persze nem csak hazánkban, hanem a világ minden pontján vannak letűnt szakmák, mert amikor egy szakma elveszti a jelentőségét, vagy a varázsát, akkor letűnik egyszercsak.
Kezdjük a sort egy érdekes foglalkozással. Mindnyájan tudjuk, hogy az emberek szokása disznót vágni. Feldarabolják az állatot és a testrészeiből különböző finomságokat állítanak elő. Ilyen ételkülönlegesség a hurka is. Készítenek egy masszát az állat belsőségeiből és azt beletöltik a saját belébe. Régen nem lehetett előregyártott, sterilen becsomagolt, tisztított, hidrogénezett belet vásárolni, hanem azt használták fel, ami az állatban – vele együtt – megteremtődött. Abban viszont benne volt az ürülék. Szorgos asszonyok mosták órákon át, hogy aztán hurkatok legyen belőle.
Az a nő számított a legügyesebbnek, aki tudott foggal belet mosni. El is terjedt a férfiak körében az a mondás, melyszerint „nekem olyan asszony kell, aki tud foggal belet mosni”. Sajnos az iparosodás miatt ez a csodálatosnak számító mesterség letűnt. Remélhetőleg eldugott falvakban, tanyákon még fellelhető, de már nem tanítják a foggal bélmosás praktikáját.
Egy másik nagyon érdekes és nehéz mesterség a halfelvigyázó volt. Régen nem tenyésztették a halakat mindenféle tavakban, hanem vadvizekből halászták ki őket. Észrevették az emberek, hogy egyes években nagyon elszaporodnak a ragadozó halak, és megeszik a többi hal ikráit, ezért azokban az években a leginkább eladható halak kevesebb számban voltak kifoghatók. Megtapasztalták, hogy ha mozdulatlan, csupasz lábbal állnak a vízben, közvetlenül a part mentén, a halak az emberek lábán lévő szőrszálakra rakják le az ikrákat. Erre a munkára azok a férfiak vagy nők voltak alkalmasabbak, akiknek sűrű szőr borította a lábszárát. Egyszerűen beálltak a vízbe mozdulatlanul, majd az anyahal ráikrázott a lábszárukra, utána a tejjel teli hím hal megtermékenyítette azokat. Miután ez megtörtént, a halfelvigyázónak csak az volt a feladata, hogy egy bottal távol tartsa a ragadozó halakat. Sokszor két hétig is vigyázniuk kellett, amíg az ikrák kikeltek, és az ivadékok védett helyre nem úsztak. Nehéz feladat volt ez, és roppant megterhelő. Ráadásul egy évben csupán két hetet kellett dolgozniuk. Ma már medencék építésével oldják meg ezt a problémát. Láthatjuk tehát, hogy ezt a csodálatos szakmát is kiszorította az iparosodás.
Nemcsak hazánkban, vagy közvetlen környezetünkben, hanem a világ tőlünk távolabb eső helyein is előfordult, hogy eltűntek szakmák. Angliában például létezett régen egy csodálatos szakma, a pingponglabda fújó. Nagyon különleges eljárással készítették teknősbéka bélből a labdákat. Már a 12. századból maradtak fent leírások, melyek szerint a még nyers belet úgy alakították, hogy egy tökéletes gömböt formázzon, majd felfújás után. A nyersen, kis helyen összevarrt bél a szárítás után nem engedte ki a levegőt. Mindezt víz alatt kellet a mesternek elkészíteni, fejjel lefelé, hogy a levegő ne távozhasson a kis golyóból. Nagyon nehéz dolga lehetett a pingponglabda fújónak, amikor a labda márkanevét kellett ráégetni a kis sporteszközre. Az iparosodás ezt a csodálatos szakmát is eltüntette.
De említhetném a többi érdekesnek mondható, letűnt mesterséget is. Ilyenek például a lombfűrészszál készítő, a cibetmacskasimogató, a horganyzott evőeszköz készítő, a jegesmedve riogató, a makaróni fújó, vagy akár az a szép szakma, amikor az ember az automobilok hajnalán a jármű előtt futott egy csengővel, jelezve, hogy a jármű merre halad. Számomra mindig is kérdés marad, hogy ha az autó utasa menet közben úticélt akart változtatni, azt hogyan közölte a jelző embernek? Vagy ha két autó frontálisan ütközött, akkor először a két elől futó szaladt egymásnak és csak utána ütköztek a gépjárművek? Vagy, hogy a makarónifújók korán haltak-e? Számtalan érdekes, de megválaszolatlan kérdés merül fel az eltűnt szakmák kapcsán…
Sajnálhatja az emberiség, hogy hagyta elfeledni a történelem eme csodás mozzanatait, pedig a mai napig folytathatnánk ezeket a nagyszerű mesterségeket.
