Egyik sárvári látogatásunk alkalmával a buszotok hozott el minket a bécsi reptérről. Ahogy áthaladtunk a magyar határon, Péter így szólt hozzánk: „This is Hungary, and you are welcome to it.” Ezt mindnyájan nagyon szórakoztatónak találtuk, mivel Angliában, ha valami olyasmivel van dolgunk, amit nem akarunk, vagy ami kellemetlen, és ezt a kellemetlen dolgot éppen valaki másnak adjuk, akkor mondjuk: „This is it, and you are welcome to it”. Aztán persze minden nagyon kellemes volt, és nagy szeretettel fogadtak minket akkor, ahogy minden későbbi látogatásunkkor is. A fesztiválnak köszönhetően sok máig tartó barátság jött létre.
Ezek közé tartozik a magyar tánccsoporttal és a Regös együttes tagjaival kötött barátság. Éppígy itt szerzett barátaink közé sorolható Michel és John Pierre valamint családjaik Belgiumból, Jürgen és Dorly az együttesükkel és a galstorfi tangóharmonika-zenekar Németországból. Ezek az ismeretségek aztán ahhoz vezettek, hogy mindkét említett országba ellátogattunk, ahogy közülük is sokan jöttek el Angliába. Ahogy Regösék és a magyar táncosok vendégszereplését is számos alkalommal élvezhettük Angliában. A fesztivál barátainkat is szívesen látja. Svéd barátainkat és együttesüket idén már másodszor hívták meg Magyarországra, és tavaly angol barátainkat, a Stony Steppers csoportot láttátok vendégül.
Nagyon kedveljük Katit a vár büféjéből, aki 1992-es első látogatásunk óta mindig meleg mosollyal üdvözöl minket. És persze Istvánt, aki mindig olyan jól gondunkat viseli, és időt szakít beszélgetésre akkor is, ha nagyon elfoglalt. Jó emlékek kötnek az evangélikus egyház lelkészéhez is, aki mindig meghív minket otthonába istentisztelet után, ahol is finom borral, étellel kínál, hogy aztán még több táncnak örülhessünk a többi együttessel egyetemben.
Legkedvesebb fesztiváli élményeim közé tartozik az, amikor szombathelyi szállásunkon a többi együttessel egymás zenéit és táncait tanultuk el; és persze az egész éjjel tartó bulik. Sajnos, ma már nem tudjuk ilyen jól kezelni ezeket: az elme készséges ugyan, de a test már túl öreg.
Első látogatásunk alkalmával sok faluban felléptünk, és emlékszem, milyen kedvesek voltak a falusiak, elláttak minket házi készítésű ételeikkel, italaikkal. Úgyhogy vissza is mentünk táncolni egyik kedvenc falunkba, Ölbőre, anélkül, hogy ezt előre leszerveztük volna. A falubéliek azonnal üdvözlésünkre siettek, szóltak a barátoknak és rokonoknak, hogy jöjjenek minket nézni és becsatlakozni a táncba. Azt hiszem, Péter kicsit neheztelhetett ránk ekkor. Mint ahogy akkor is, amikor el kellett hoznia bennünk egy kocsmából, ahol éppen a helybélieket szórakoztattuk – ahelyett, hogy az olasz együttes által készített vacsorán vettünk volna részt. Péter mindig nagyon türelmes velünk.
Túlságosan is jól emlékszünk kirándulásunkra Lívia családjának szőlőjébe, minthogy ez részben magyarázatot adhat Chris lábtörésére. A magyarázat a borban és pálinkában rejlik. Nem hiszem, hogy túl stabilan állt volna a lábán, ami ugyebár hozzájárult az eséshez, amikor letáncolt a színpadról. Chris egyik maradandó emléke a fesztiválról az, amikor a hátán feküdt az esés után, s kérdezték tőle, kíván-e valamit, mire ő azt válaszolta: „Egy pohár pálinkát, ha lehet.” Erre Vodkával kínálták, de azt mondta: „Csak a pálinka segít.” Ez utóbbi éppen senkinek nem volt kéznél, de amikor Christ begördítették a mentőautóba, egy kedves magyar adott neki egy üveg „grillsütőhöz való üzemanyagot”. Szerencséjére a flaska házi készítésű pálinkát tartalmazott, nem grilles spirituszt, és Chris boldog emberként érkezett a kórházba.
Azt is nagyon élveztünk, amikor körülnézhettünk a régi faluban. Már nem emlékszünk a nevére, de valahol a szőlőhegy környékén lehetett. A velemi fellépéseket mindig nagyon vártuk, a csodálatos kézműves mesterségek nagy élményt jelentettek. Jó emlékeink közé tartoznak azok a nagyszerű ebédek, amelyekkel Péter vendégelt meg minket a szombathelyi megyeházán, vagy éppen a politikusok számára fenntartott üdülőben. A lángos a strandon, a kézművesek standjai a vár körül, a tánc és zene a többi együttessel a várban.
Amikor első alkalommal látogattunk Sárvárra, rekkenő hőség volt, és ebben a kánikulában vonultunk fel. Minden egyes alkalommal, amikor megálltunk, hogy bevárjuk a többieket, a talpunk úgy átforrósodott, hogy nem tudtunk egy helyben állni. Most már tudjuk, honnan ered az angol szólás: „mint macska a forró téglán”. Azt hiszem, ugyanezen a felvonuláson történt, hogy olyan hőség volt, hogy egy helyi vendéglős megszánt minket, és kihozott nekünk egy tálcányi sört.
Első látogatásaink egyikén Péter óva intett minket, nehogy benézzünk egy bizonyos kocsmába, mondván: veszélyes lehet. Persze ez olyan volt nekünk, mint bikának a vörös posztó: feltétlenül oda kellett mennünk, hogy lássuk, mi lesz. Bizonyára sokat változott a hely első látogatásunk óta, de azóta is sportot űzünk abból, hogy eljárjunk oda – ez mostanra már mintegy hagyománnyá lett a számunkra. Ami egyből beugrik Magyarország kapcsán, az a paprika, a görögdinnye, az édes citromos tea és a rántott sajt, az a tény, hogy a „helló” viszlátot jelent, és ha azt mondjuk, „half three”, ezt fél háromnak fordítják – holott ezen bizony fél négyet értünk Angliában. És még emlékszünk a Trabantokra is, a korai látogatásaink idejéből. Ó, és persze ne feledkezzünk meg az Unicumról se, természetesen!
Annyi csodálatos emlék köt Sárvárhoz, hogy nehéz abbahagyni az írást, de egy biztos: a kedves fogadtatás, a vendégszeretet, a fesztivál során létrejött barátságok nagyon fontosak nekünk, s a sors különös kegyének érezzük, hogy részünk lehetett és lehet bennük.
