Szeptember 4-én délelőtt nyílt meg a Galeria Arcisban a 94 Képzőművészeti Társaság kiállítása.
Balogh István Péter festőművész, Leclerc Szelényi Ulrik szobrászművész és Págyi Zsóka képzőművész a megnyitón is résztvettek, a további kiállítókat, Elisabeth Ledersberger-Lehoczky szobrászművészt, Josef Hasenöhrl festőművészt és Hagymás István fotóművészt távollétükben köszöntötte Kondor János, a Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója.
A Galeria Arcis történetében már hagyomány, hogy az egyéni kiállítások mellett csoportos tárlatokat is fogad. A rendszerváltás után vált jellemzővé, hogy egyre több művészeti társaság alakult, a 94 Képzőművészeti Társaság 2006-ban született, de a jelenlegi tagjaik 2009-ben csatlakoztak. A tagok nagy része az Őrség zalai, illetve vasi oldalán él, rendszeresen részt vesznek a Márokföldi Fesztivál szervezésében is.
Pápes Éva művészeti író, mesekutató megnyitóbeszédét a “rejtélyes” 94 elnevezés feloldásával kezdte, amely egész egyszerűen Vas megye telefon-körzetátszámát takarja. Mint elmondta, a társaság olyan elnevezést keresett, amelyet bármilyen nyelvre gond nélkül át lehet fordítani. A kiállítás darabjait elvarázsolt meseszereplőkhöz hasonlította, akiket nekünk befogadóknak feladatunk kiszabadítani, részben a férfiakra jellemzőbb megszabadítás útján – próbákkal, cselekvéssel, részben pedig a nőies oldallal is – csókkal, könnycseppel, a lélek útján.
Elisabeth Ledersberger-Lehoczky Ausztriában szocializálódott művész, de lelkében nagyonis magyar és nagyonis nő. Ezer arcából – munkáin keresztül – legalább százat képes is megmutatni a befogadóknak. Egyik erőssége az anyagtól való függetlensége. Műveiben különböző matériákat használ fel – fát, követ, műanyagot, fémet – mindig a témához illeszkedve. A nőt, filozófiai értelemben tárja a néző elé különböző megközelítésekben (szemlélődő nő, harcoló nő, áldozatnő, fájdalmas nő… stb.) az idővel, a térrel és a formával játszva új és új szituációk fókuszába állítva. Márványszobrai, képi installációi különböző stílusúak, de összeköti őket ez a nőről szóló tudás.
Hagymás István vajdasági művész fotóiban elsősorban a felülettel foglalkozik. Érzelemfényképek a vízről, levegőről, felhőkről – mindig sugallva, hogy ezen felületek mögötti érzelmi mélységek érdeklik. Játékának lényege a bizonytalanság felébresztése a szemlélőben: egyáltalán van-e valami a felszín mögött, vagy pusztán a leképezhető hullámzó textúrák jelentik-e a valóságot. Mindeközben egyfajta önarcképet is jelenthetnek ezek a munkák…
Págyi Zsóka egy interjúban nyilatkozta, a következőket: „1995-től készítek szoborszerű kerámiákat, plasztikus képeket. „Kirándulásokat” teszek térből a síkba és vissza. Olyan öreg-fiatal tárgyakat alkotok, melyek egyidőben klasszikusak és modernek is. Kedvenceim azok a kombinációs munkák, amikor talált fadarabokat egészítek ki kerámia részekkel. Minden tárgyba egy kicsit belegyúrok önmagamból.”. Pápes Éva a titokban, a metamorfózisban látja a Págyi Zsóka alkotásaiba bezárt üzenetet. Ezt igazolja munkáiban a különböző anyagok találkoztatása, és a sokszor visszatérő angyalmotívumok használata. A szobrok profán angyalai pontosan tudják, hogy nem vagyunk tökéletesek, e tudat örömeit és fájdalmait egyszerre sugározzák.
„Egyszer csak kiszól valami a képből, azt igyekszem fülön csípni. Ha sikerül, megindul a párbeszéd közöttünk, és eljön a pillanat, amikor lélek költözik a festékbe.” – írja magáról Balogh István Péter. A képeiben központi szerep jut egyfajta belső, meleg fénynek. Konzekvens képi világában egy olyan élhető, mosolygós, elfogadó élettér jelenik meg, amelyet nehéz megtalálni a valóságban.
Leclerc Szelényi Ulrik így fogalmaz szobrairől: „Egyszer csak rám esett a vas, vagy én botlottam bele?! Először új vassal kezdtem (Talán, mert nagyapám kovácsmester volt?) Már régóta gyűjtöttem minden vasdarabot, amit csak találtam. Sajnáltam a valamikor sok testi erővel, izzadással, fáradsággal elkészített munkát eldobni (aminek lelke is van ráadásul!) én még a legrozsdásabb darabban is megtaláltam egy lélek részletét. Sokat dolgozom a vason, tisztítom, alakítom, s bár nagyon is komolyan veszem, mégis irónia nélkül nem működne! Aki megtalálja és észreveszi, egy mosolyt megérdemel!”
Ezt a mosolyt és iróniát láthatjuk a szobrain, és azt a lendületet, amellyel az alkotó – szinte szembeszállva az idővel és korszellemmel – megmenti a kidobásra ítélt tárgyakat az enyészettől, hiszen lelkük van. Ezeknek a különállő kis lelkeknek az egymásmellé helyezésével teremt új életet új lélekkel, akár a mitológiabeli kovácsmesterek.
Josef Hasenöhrl teljesen nyilvánvalóan német. Képeit szemlélve teljesen más érzelmi és gondolatvilág jelenik meg előttünk. Szereti Magyarországot, és többletet vitt a társaságába is germán sajátságaival, amelyről így ír Karácsony Sándor: „Nem tudunk mi úgy képzelődni, mint a germán népek, hogy is tudnánk. Ahol nincs barlang, meg mélységes, titokzatos rengeteg erdő, hova mennének a szellemek, meg a varázslók lakni? Az eszünk járása is egyenesebb, mint az övéké.”. Ezt a mélységet próbálja kissé kifordítani, láthatóvá tenni, egyben megszelidíteni a munkáiban Josef Hasenöhrl – a germán varázslat színeit, formáit emeli át a mi konkrétabb, magyar felfogásunkba.
Pápes Éva végszavában elmondta, hogy nagyon sokat megmutatott a valóságból számára a mese, a művészet pedig a másik olyan dolog az életében, amely a reáliákhoz viszonyítva a valóságot egy másik, igazabb módon tárja fel előtte. A kiállítás október 1-jéig látható a Galeria Arcis falai között.
