Az előadók: amerikai jazz-zenészekből verbuválódott Generations Quartet, élén a keleti part egyik bohókás művészével, a költészetben és a festészetben is járatos jazzerével, Oliver Lake zeneszerző szaxofonossal. A 73 esztendős fekete művész most altszaxiján keresztül mutatott be ízelítőt művészetéből, ami csak villanásnyi volt, hiszen 1971-es pályakezdése óta önállóan 30, a free-jazz vonalú Trio 3-mal 10, a nagyobb közismertséget biztosító World Saxophone Quartet-tel 20 albumot adott ki eddig, a többiről nem is beszélve.
Pályafutását Anthony Braxton, a neves free-jazzer mellett kezdte. A generációs sorban Michael Jefry Stevens zongorista következik, aki már különböző formációkban többször is járt már nálunk Sárváron. A mindenféle elektromos zongoráktól tartózkodó, klasszikus tanulmányaira sokat alapozó, és azokat műveibe beépítő zeneszerző-pianista 64 éves, tősgyökeres New York-i ült be a díszterem öreg zongorája mögé. Húsz éve zenésztársa, a Sárvárra már szinte hazajáró Joe Fonda bőgős hangszeres teljesítményéről már többször beszámoltam, így most csak annyit, hogy, ha felveszi a csak a színpadon hordott afgán sapkáját, nehéz nem tátva tartani a szánkat.
Az 59 éves Fonda mellett az igazi generációs szakadék az oszták dobosnál, Emil Grossnál tátongott, hisz ő éppen csak 30. Gross is ugyanúgy, mint Fonda, benne van a koncerteket szervező házigazda, Markó Péter „pixisében”: többször járt már Sárváron ő is, különböző formációkkal. A magyarországi koncert egy 15 előadásból álló, főként németországi és ausztriai közép-európai körút egyik állomása volt.
A közönség: Ahogy azt már valahol leírtam, a jazz-koncerten megjelent hallgatóság egy része a műfajt kedvelő, otthon is jazzt hallgató „megszállott”, egy része divatból idejáró kultúrsznob, de mindig jönnek újak is, akik „kalandvágyból” érdeklődnek. Nos, Sárváron a „Valami jazz” műfajnépszerűsítő sorozat révén az utóbbi években kialakult egy törzsközönség, ami biztosítja azt, hogy –ha nincs is teltház – a székek zöme lefoglalt legyen. A jazz valahogy – úgy gondolom – maszkulin műfaj, ezért az az érdekes, hogy egyre több női érdeklődő ül a székeken, úgy is, hogy egy részük nem „oldalkocsiként” van jelen férjük, párjuk mellett. És persze voltak máshonnan Vasból, Ausztriából is, ahogy ezt megszoktuk.
A helyszín: A Nádasdy III. Tamás által építtetett több mint három és fél évszázados díszterem, mely az utóbbi majd 50 évben Sárvár kamarajellegű kultúrprogramjainak minden ideérkező vendégét ámulatba ejti.
A zene: Nehezen élvezhető free-jazzt, avantgarde-, néha a kortárs zenéhez közelítő bonyolult jazzt hallhattunk aznap este, „jobb esetben” hard bopot, mint például a műsorkezdő Fonda-szerzemény. A szaxi eleve harsány, a bőgő erősítve volt, így ezekben a vad számokban bizony Michael zongoráját – mégha teljesen fel is volt nyitva –, bizony el-elnyomták Emil élesen csörömpölő cinjei. Úgy tűnik, nem spórolható meg a zongora hangosítása ilyen összeállítású kombók esetében. A második szám, Oliver Flow című szerzeménye akusztikus, kézzel vert dobokkal és balladát idéző zongorával indult, majd vad bopra váltott, ahol a zeneszerző tombolta ki magát szaggatott hangokat, sokszor üveghangon megszólaltatott, dallamosnak egy cseppet sem nevezhető impovizációjával, melyet – meglepő módon – teljesen átélés nélkül, flegma arccal adott elő. A következő számban a mokány bőgős, Joe remekelt: mintegy későromantikus cselló-zongora szonátában, oly dallamosan – persze vonóval húzva a felsőbb húrokat – játszott percekig, hogy aztán kiszámolhatatlan aszimmetrikus ritmusokkal átváltson a jazz világába. A szünet előtti utolsó dal tipikus Lake-jazz volt: még a témafelvezetésben sem lelhettünk fel dallamrészeket, nemhogy a rögtönzésben. Gross itt is, a jazzben nem megszokottan, erősebben ütötte dobjait, cintányérjait, ami az előadás hangzásának rovására is ment.
Szünet után kissé „megszelidült” a zene. Ámbár sem verbális, sem gesztikuláló kontaktusban sem a zenésztársakkal, sem velünk, a közönséggel nem volt a zenekarvezető, és a zenészek legtöbbször kottából követték a megkomponált zenéket, mégis a muzsika folyamatosan jelen volt, és az olyan balladában, mint Fonda Me without Bela (Talán Bartókra céloz?) című számában, nagyon hatásos volt. Kivált akkor, mikor a szerző egy jó ötperces brilliáns bőgőszólóval örvendeztette meg a közönséget. Ezután Stevens száma következett, éteri lebegéssel bevezetve. Mintha egy kortárs szaxofon-zongora duó darabot hallottunk volna. A fúvós itt a „barátságosabb, melegebb” alsó oktáv sípjait is megszólaltatta a dallam felvezetése során, hogy aztán újra a csicsergés, szaggatott hangok, a recsegtetés, a sikítás vegye át a terepet. Az előadás utolsó dala ismét a fekete szaxis darabja volt, ezúttal egy lassú ballada, élvezetes, dallamos szaxiszólóval. És mintha a végén elmosolyodott volna az előadó: Oh, yeah, egyetértettünk a dal sikerében. A ráadás szám – a szokásostól ebben is eltérően – nem egy könnyebben emészthető darab volt, hanem egy zenei fricska, free-jazz a javából, ahol Lake a szaxofon fémtestéről leszedett kis fúvókával ötletelt, Stevens is benyúlt a zongora belsejébe a húrok közé. Ezzel elérték azt, hogy a visszataps ugyan elhangzott, de vastapssá nem erősödött…
