Népes nézőközönség gyűlt össze a kánikulai melegben lapunk munkatársa, Tóth Zoltán és Makrai Tamás, együttműködő lappartnerünk, a Vaskarika munkatársainak kiállítás-megnyitójára.
Tóth Zoltán és Makrai Tamás Sárvárikum című kiállítása elé (megnyitószöveg)
A Galeria Arcisban éppen egy hete nyílt meg Féner Tamás Kossuth-díjas fotóművész kiállítása. Az akkori megnyitó előtt Kondor János igazgató úr felvetett egy érdekes kérdést arról, hogy ma, a digitális vizuális technikai forradalom következményeképpen szinte a tízmillió fotóművész országában élünk, szinte minden fényképezőgéptulajdonos nagyratörő fotós karrierrel áltatja magát.
Ezen a kérdésen sokat gondolkodtam a héten, és végül arra jutottam, hogy a fényképezésre mint műfajra nem tekinthetünk ma ugyanúgy, mint 20 évvel ezelőtt. A műfaj a mai kiterjedtségével mind funkciójában, mind társadalmi viszonyaiban teljességgel átalakult, és az egykorvolt szakrális jellegétől megválva a hétköznapi kommunikáció elválaszthatatlan része (is) lett. A digitális fotógépek, kompaktkamerák megvásárlásával azonnal megkapja az eszközt mindenki egy új nyelv beszéléséhez.
Ami a lényeges, hogy egyáltalán nem mindegy, mire használjuk ezt a nyelvet. A lehetőségek szinte végtelenek. Az artikulálatlan böffenésektől kezdve, a pletykáláson, a káromkodáson, baráti beszélgetéseken át egészen kiművelt irodalmi, művészi szintre fejleszthetjük ezt a nyelvet, de valószínűleg egyébként mindegyik stációnak megvan a megfelelő társadalmi funkciója és létjogosultsága is, a baj éppen csak akkor kezdődik, amikor a hol, a mikor és a mit összekeverednek. Ezt a nyelvi jártasságot nem sikerült még teljesen elsajátítanunk társadalmi szinten, és bizony sokan valóban nem ismerik fel, hogy amiként nem illik pongyola stílusban, nyelvtanilag helytelenül beszélni nyilvánosság előtt, úgy nem illik művésznek gondolni magunkat néhány jólsikerült családi fotó, vagy tájkép sikeres rögzítése után sem.
Ha viszont a szintek, a funkciók egyensúlyban működnek, és a fényképezőgéptulajdonos kellő önismerettel és kritikával közelít saját maga, a tevékenysége, és a tevékenységének szánt szerepe felé, nagyon jótékony harmónia alakulhat ki. Az én szememben ettől a tudatosságtól változik át valaki eszközbirtokosból fotóssá. Ez persze még mindig nem a – sokak által áhított – művészi szint, csupán egy felelősséggel teli áldott állapot, amely sok kellemes és alkalmanként értékes pillanatot szülhet mind a fotós, mind a fotós fotóinak nézőközönsége számára.
A mellettem álló két fiatalemberről biztonsággal állíthatom, hogy ebben az áldott állapotban vannak. A fotózáshoz mindketten alázattal közelítenek és szolgálatnak tekintik. Az ő nyelvük ugyan nem a művészi, az irodalmi nyelv, de egy igényesen, helyes nyelvtannal fogalmazott üzenet, aminek fontos küldetést szántak. A falakon itt látható ezekből az üzenetekből egy csokornyi, és magam is meglepődtem, hogy így együtt, mennyire jól működnek, és állnak össze egy nagy üzenetté. Ez az üzenet pedig az, hogy mi sárváriak nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Örök hiba, hogy az ember sokszor saját magán, a saját környezetén veszi észre legritkábban, mennyire értékes. Elsiklunk a dolgok felett, elfelejtünk odanézni, elfelejtünk rácsodálkozni, befásulunk, és a munka után kimerülten sokszor nem vesszük már a fáradságot, hogy töltekezzünk saját kis kincseinkkel.
A Sárvárikum szót először Tóth Ferenc Virsli, a művközpont egykori igazgatója szájából hallottam, ő egyike volt azoknak az egyéniségeknek, akik nemcsak hogy nem felejtették el a kincseinket, de a munkájukkal tovább gyarapították. Sárvárikum – ennél a kifejezésnél találóbbat nem tudtunk volna adni ennek a kiállításnak, amely kiállítás pontosan ezeknek a helyi adottságainknak, helyi értékeinknek, sárvári önazonosságunknak a hirnöke. A két online kulturális magazin, a Láthatatlan Sárvár és a Vaskarika oldalain hétről-hétre, napról-napra dolgozik a két kiállítónk ezen a hirnöklésen. Teszik ezt önzetlenül, önkéntesen és megrendíthetetlen lokálpatriotizmussal. Ők azok, akik látóterünkbe tolják az elmúlasztott koncertet, a lekésett színházat, vagy az észre nem vett mosolyt egy szánkózó kisgyerek arcán. Saját maguk által választott és képviselt funkciójuk maga is kultúraközvetítés, ha úgy tetszik, Zoli és Tomi a közművelődés munkásai is, nem csak fotósok.
A képekkel kapcsolatban én azt kérem Önöktől, hogy nézzék végig úgy ezt a kiállítást, mintha egy idegen szemével néznék! Egy kicsit felejtkezzünk meg arról, hogy ismerős helyszíneket és arcokat látunk, és döbbenjünk rá, hogy mennyi sok szín, mennyi derűs inger vesz minket körbe itt Sárváron. Szippantsák be a képekből azt a bizonyos Sárvárikumot! Ezt – ha közhely is – nem lehet elégszer hangsúlyozni!
A két kiállító fotósnak pedig azt kívánom, hogy – ahogy eddig – továbbra se legyenek elégedettek magukkal soha, fejlődjenek, érjenek, soha ne veszítsék el a mindenre nyitott érdeklődésüket, ugyanis ezek azok a hajtóerők, amelyek a nulláról autodidakta tanulás útján a képeken látható szintre juttatták el őket és ezek fogják tovább fújni a szelet is a vitorlájukba, ameddig csak kell. És akkor az ő feladatuk csak a kormányzás marad hazai és nyílt vízeken egyaránt. Jó szelet Nektek fiúk!
A Sárvári Televízió anyaga a kiállításról:
