Borítékolható volt, hogy a rengeteg környékbeli hétvégi zenei rendezvény “felszívja” a közönséget, és ezúttal nem lesz teltház a negyedik Hazai Pályán, ennek ellenére szomorkodásra az ég világon semmi ok: a sorozat szilárdan áll a lábán – valódi zenei, szellemi műhelymunkába pislanthattunk bele pénteken.
Amikor az AZK-Hazai Pálya ötlete megszületett, azt az ideát tartották szem előtt a szervezők, hogy a helykörnyéki zenekarok színpadedzettsége sok jóízű gyümölcsöt teremhet – mind az egyéni, mind a közösségi fejlődés területén. Még csupán a negyedik Hazai Pálya zajlott, de ezekből a gyümölcsökből már most sok megérett a fogyasztásra.
Az estén ezúttal két résztvevő volt – elsőként a sárvári székhelyű Atakám játszott, akiket az elmúlt néhány hónapban már többször lehetett elcsípni AZK-n és Hazai Pályán is, és akikre most alig lehetett ráismerni… Az egyéni fejlődés nem csak azt jelenti, hogy a zenekar adott műsorát egyre gyakorlottabban képes eljátszani a színpadon – az egyéni fejlődés egy ponton túl tudatossá válik, és határokat döntöget, elkerüli a kiszámíthatóságot. Így történt pénteken az Atakámmal is, ha valaki azért hagyta volna ki a koncertet, mert már részt vett valamelyik korábbin, tényleg nem tudja, mit szalasztott el. Rendhagyó színpadképpel, a hangsugárzó ládák előtt, mindannyian székeken ülve kezdtek bele első dalukba, a Black Sabbath Neon Knights-ába jócskán lelassítva, megszelidítve, unplugged hangzással…
A dob finoman seprűzött, a basszus is visszavett megszokott harsányságából, a gitár pedig sorjázta az elvarázsolt dalok világába illesztett, akkordvarációkat. A billentyű leginkább csak zongorahangszínen színezett, feleselt a gitárral, Szabó Kriszti hangja szelíden simult a különös módon felszabadított zenébe. Az Atakám-tagok fantáziája szárnyalt, a Heaven and Hell swinges újragondolásban, a Hole in the Sky blues-ban szólalt meg ízléses zenei előjátékokkal, a megerőszakoltság leapróbb érzete nélkül. Néhány dalnál a felkonfot is elhagyták, így még érdekesebb volt ráismerni egy Paranoidra, vagy egy AC/DC nótára. Az átértelmezés, a játékosság igazi ünnepe volt az Atakám pénteki koncertje, még tökéletesebb akkor lehetett volna az unplugged est chill-out hatása, ha kicsit a színpad is formabontó ruhát kap – érdemes lett volna eljátszani a megvilágítással, esetleg gyertyákat, mécseseket gyújtani, de erre remélhetőleg lesz még alkalom, ezt a repertoárt érdemes műsoron tartani!
Nem kisebb örömet okozott a Rith fellépése! Legutóbbi elmaradt koncertjük pótlásaként vállalták el a májusvégi HP-fellépést, talán így még erősebben érvényesült a kontraszthatás a márciusi estjükhöz képest, bár már akkor is több mint korrekt műsort nyomtak. Nehéz megfogalmazni, mitől szólt most mégis sokkal jobban a Rith – talán egész egyszerűen csak összeértek a dalok, magabiztosabbá, feszesebbé vált a kiállásuk, a szó szoros értelmében jelen voltak a színpadon és élvezték amit csinálnak. A teljes egészében saját szerzeményekből álló repertoárt nagy vehemenciával és óriási hangerőt uralva adták át, a gitárok haraptak, a ritmusszekció pontos volt, a billentyűk erősen ragasztották oda az elszállós részeket a zúzósok után. Külön erény volt, hogy az ének is jólartikulált, tiszta és érthető volt, Gőcze “Dóti” Zsolt nagy formát hozott! A Rith műfaját tekintve egy jól körülhatárolható területen mozog, amelynek egyes mezsgyéi a dallamos hard rocktól a heavy metalon keresztül a még keményebb mai, kísérleti crossover/hibridmetal műfajokig tartanak. Ezen a területen belül viszont nagyon nehéz lenne bármivel is rokonítani a Rith-et, mert érezhetően saját ösvény kitaposásán dolgoznak. És ez az irány fontos irány – sok jó ötlettel és látványos zenei megoldásokkal. Hat tehetséges fiatalember zúzott a színpadon, akiket láthatóan nem csak a zenélés, hanem mélyebb emberi (helyenként családi) szálak is összekötnek. A háromszoros visszatapsolás is bizonyítja, hogy jó úton járnak a beérés felé.
A negyedik Hazai Pálya így hát túllépett azon, hogy az AZK házizenekarai leadják sorkoncertjeiket. Ezek a házizenekarok egyre formálódó igényeket támasztanak maguk elé, s ugorják meg azokat. Meglepik saját magukat és a közönségüket is… ezt hívják fejlődésnek, ettől van értelme a Hazai Pályának! Így tovább!
