Sejteni lehetett, hogy nagy érdeklődés fogja övezni a harmadik AZK-Hazai Pályát, de még így is sikerült meglepetésként elkönyvelni a szombat estét – az idei év látogatottsági rekordja született meg az AZK-ban. A jegyet váltók nagy többsége nem titkoltan az újra aktivizálódó helyi HC-legenda, a Confrontation miatt jött ugyan, de ez nem von le semmit a másik két zenekar érdemeiből.
Az estét a szombathelyi Eston nyitotta, akik ezzel a felállásukkal első alkalommal koncerteztek nálunk. Programjuk gerincét feldolgozások alkották, de játszottak 3–4 saját szerzeményt is. Feldolgozásaik viszonylag széles spektrumon mozogtak a Joan Jett számok mellett Hobo, Tankcsapda, Ramones illetve Tűzkerék (Radics Béla) dalok is előkerültek. Saját számaikat nem bonyolították túl, de az általuk vállalt blues-rock műfaj igazából nem is követeli meg a túlcizelláltságot. Egyetlen zavaró momentumot említenék csak meg velük kapcsolatban, mégpedig, hogy az – egyébként nagyon is jó hanggal rendelkező – énekesnőjük, Lakatos Reni végig olyan szinten megszeppent volt, hogy képtelen volt bárminemű mozgásra – mintha oda lett volna szegelve a mikrofonállványhoz. Egy tüzes, dögös blues, vagy rock and roll esetében – mint amilyet az Eston játszik, nem szerencsés, ha épp a frontember képtelen legyőzni a gátlásait. Az ekkor még viszonylag kis számban jelen lévő nézők azért mindenesetre bőséges és bíztató tapssal jutalmazták őket – megérdemelten, a produkció összességében nagyonis ígéretes volt.
Az átszerelésre hirtelen – mintha csak csettintésre kerültek volna elő – rengeteg ember töltötte degeszre a Pinceklubot. A közlekedésnél erősen szlalomozni kellett, ha valaki kifelé vagy éppen befelé igyekezett. Már itt érezhető volt valami speciális vibrálás a tömeg felől, ez az idő múlásával egyre csak erősödött. Koromnál fogva személy szerint nem láthattam még koncertezni a Confrontationt, csak a neten meghallgatott demok alapján tudtam elképzelni, mégis mit várjak.
A koncert elején már rögtön az szimpatikus volt, hogy az intro sem felvételről, hanem élőben dörrent meg. Az addig a háttérben várakozó énekes Gabi, a szám közepén robbant be a színpadra, és ahogy megpillantottam az őszülő halántékára kötött kendőt, az egészről egy szó ugrott be: oldschool. A bő 50 perces koncertjük talán az eddigi legenergikusabb volt, amit itt az AZK-ban láttam, a végére már akkora energiahullámok szabadultak fel, hogy komolyan féltem tőle, hogy beomlik a pinceklub. A közönség is kitett magáért, a kezdeti „bizonytalanság” után 100%-ban együtt lüktetett a zenekarral. Ami a zenészeket illeti, ők is végigmosolyogták a koncertet, láthatóan örültek, hogy újra együtt játszanak. A számokról nincs értelme külön írni, ebben a stílusban nagyon is helytállóak, – ahogy Gabi is többször hangsúlyozta – mondanivalójuk (sajnos) még ma is aktuális. A koncert végén CD-ket is osztogattak, amihez az 1998-as demókazetta borítóját adták, végképp helyt adva fentebbi állításomnak. Őszintén remélem, nem egyszeri alkalom volt ez az összeállás, és a későbbiekben is lesz még szerencsénk hozzájuk.
A harmadikként fellépő Obszidian rövid időn belül másodszor tette tiszteletét a pinceklubban, és ezúttal az előzőhöz képest teljesen más előadást láthattunk tőlük. A múltkori bizonytalanság gyakorlatilag teljesen eltűnt, ezúttal jól bemozogva a színpadot, sokkal felszabadultabban játszottak. Programjuk nem változott sokat, a setlist vázát ezúttal is Tankcsapda számok alkották, de terítékre került egy-egy Good Charlotte, Sing Sing, illetve Depresszió-nóta is. A két saját számuk már egy kialakulni kezdődő stílust mutat, rövidesen talán végleg megtalálják a saját hangjukat.
Ugyan már nem voltak annyian a nézők soraiban, mint a Confrontationön, de azért így is népes maradt a közönség. Annyi kritikám lenne a koncertet illetően, hogy ha már úgy áll a dolog, hogy az énekes hozza a gitárszólókat is, akkor őt kéne hangosabbra venni, vagy legalább a szólókat kiemelni, ugyanis sokszor kb. csak sejteni lehetett a futamokat. Az elhangzott dalok jól álltak a csapatnak, kiválóan illett a fiatalos lendületükhöz. Egyedül talán a Smoke On The Water kicsit fura feldolgozása fagyasztotta be a közönséget. Ha így folytatják tovább, és megtalálják azt a bizonyos, sokat emlegetett saját hangot, akkor egész biztosan kinyílnak előttük új ajtók is.
Mindent összevetve, szerintem az évad egyik legjobb estéjén vagyunk túl, és bízom benne, hogy ezentúl azok is lejönnek a koncertekre akik eddig valamiért kerülték őket. Mert ha valakik egyáltalán, akkor az AZK vendégeként fellépő együttesek kérdés nélkül megérdemelnék, hogy minél több ember lássa őket!
A Láthatatlan Sárvár fotógalériáját Cooper készítette:
