„A puskaporszag mindig meghozza az étvágyam a versírásra!” – mondja mintegy önvallomásként Hamadi Omar Péter. A kijelentés azonban a fiatal sárvári poétánál csak viszonylagos. A félarab költő verseit nem lehet egyöntetűen bekategorizálni. Míg költészete egyik fele nem riad vissza az élet sötétebb árnyoldalát is szókimondóan rímekbe festeni, a másik fele az olykor-olykor felbukkanó lázadó mentalitás feloldását és megnyugvását rejti. Egy azonban biztos. Küldjön a pokolba vagy emeljen a mennybe soraival, a mögöttes tartalomban mindig valami nagy igazság van.
Nem is olyan régen, a közelgő karácsony előrevetítéseként előhúztam a fiókomból Hamadi Omar Péter: Az ima az én létrám című versét. Miközben az említett istenes vers értelméről és hasznosságáról gondolkodtam, kétféle megvilágításból is értelmet nyert számomra a mondanivalója. Az egyik gondolatom az volt: hogy a világ sok mindenben változik, de egy szempontból most sem fog: ha máskor nem is, de karácsonykor biztos, hogy megint tele lesz a templom. Mert az embereknek előbb vagy utóbb szükségük adódik valamiféle „szellemi táplálékra”. Az is biztos – gondoltam -, hogy a társadalom különféle rétegei ülnek majd a padokban: a leamortizálódott (és alkoholszagot kibocsájtó) polgártársainktól kezdve, egészen a legmagasabb tisztségviselőkig. Harsányan fújják majd a miseénekeket és lehajtott fejjel hallgatják a prédikációt. A közel egyórás „szellemi terápián” ha körbenézel, te is ezt a képet fogod látni. Aztán, ahogy ott ülsz a padban, egy idő után majd megint körbenézel, és azt tapasztalod, hogy a szomszédod, a padtársad lassacskán elaludt melletted, majdhogynem rád dől a feje. Kis vigyorral rögtön az a gondolatod támad, hogy megmutasd ezt az előtted ülőnek. Ő meg már megunta az eseményt, épp menni készül. Vajon mi történik itt? – kérdezed magadban. Mi az oka ennek?
Sajnos az igazság az, hogy a lehajtott fejjel végighallgatott prédikáció többünk esetében nem a szellemi elmélyülést szolgálja, hanem az alvás metamorfózisát. Ennek oka pedig az imaszövegek monotonitásában keresendő. Az évről évre végighallgatott hagyományos liturgikus szövegek ugyan még lehetővé tennék az egyéni gondolatok „na most segíts Istenem, ezt hogy oldjam meg” stb. – kibontakozását és szárnyalását, mégis sok hívő esetében ez többnyire kevésnek bizonyul. Nem indulnak el újabb gondolatfolyamatok, sőt van, hogy mise végéig sem jutnak el a probléma megoldásának kulcsához. Nincs felemelő és katartikus megkönnyebbülés-érzés. Lelki sebeikkel továbbra is bekötözetlenül hevernek a tehetetlenség talaján. Ha a költő jól ír, tisztában van mindezzel.
Hamadi Omar Péter tehetségét mutatja, hogy kivédi a kevésbé kivédhetetlent. A muszlim költő nem ismételgeti, nem mormolja folyton folyvást az iszlám hit világából készen kapott, és jól begyakorolt imaszövegeket, hanem továbblép rajtuk, hozzáadva önmaga gondolatait, tapasztalatait, és egyedi nyelvezetével kiszínezi azt. S ez a lényeg. Ha a verset magadénak érzed, rájössz, hogy nem vagy egyedül a problémáiddal. Hisz egyszer a költő is átélte mostani érzéseidet. Világosan elmondja, mi az, amit az adott helyzetedben tenned kell. Azt, hogy imádkozni „fitten is, meg bénán is” tudni kell. S ami az egyik legszebb mondanivalója a versnek: legyél szájas, vagy legyél széthányt, úgy is kellesz az Istennek.
Gondolatom másik fele szigorúan a börtönrácsok mögé korlátozódik. Képzeljünk el egy börtönjelenetet. A történet főhőse az Istentelen. Ez az a történet, amikor megvan ugyan a hit iránti érzékenység valakiben, de még igencsak rá kell dobni egy lapáttal a teljes megtérésig. Öten laknak egy cellában, ebből négy Istenfélő, egy pedig nem. Karácsonyi szentmisére hívják az őrök a rabokat, és kivezetik őket. Az Istentelent is fűzik erősen a társai, hogy menjen velük misére, de az ő válasza egy konok „nem”. Aztán a „szegény bárány” gondol egyet, lassan leheveredik az ágyára, szunyókálni. Kisvártatva beszűrődik a távolból, a rácsok mögé – valami számára – kellemetlen mennyei ének:egy szép dal. A bűnöző idegesen elkezd forgolódni az ágyában, és szépen lassan felkel. Ahogy jár-kel a cellában, unalmában egyszer csak rápillant a polcon fekvő egyik verseskötetre. Így morfondírozik: „na, lássuk csak, mi lehet ez, mit eszik ezen a Józsi?! Meg kell néznem.” Aztán, ahogy forgatja a lapokat, egyszer csak szembetalálkozik Hamadi Omar Péter: Az ima az én létrám című versével. Biztos vagyok benne, hogy ezeket fogja gondolni:
„Nohát?! Nem is olyan rossz ez a vers! Hamadi négy versszakban leírja mindazt, ami bennem is megvan, ami nekem is kell. Hogy miért is nem én írtam ezt?! Minek mentem volna ki egy órára a többiekkel, ha itt két perc alatt kerek-perec megkapom azt, ami kell. Ráadásul világosan értem, így kiváltképp jó olvasni, mert nem terhelem meg az agyam a kacifántos rébuszokkal.”
Aztán elmélyed, magába száll, és mire visszatérnek a cellatársak, már a karácsonyi dallamot is szebbnek hallja. A magunkban és a magunk ritmusában olvasott vallásos költemény előnye az, hogy van idő elgondolkodni a tartalmán. Ha az eredeti jelentéstartalmat pozitív módon továbbfejleszted magadban, nyertél. De ezáltal a költő is nyert!
Az ima az én létrám
Az ima az én létrám,
Ahogy mondta a prófétám
Vele felszökök a mennybe
És lelek isteni kegyre.
Az ima az én létrám,
Az alfám a bétám
Végig, mind az omegáig
Magyar lótól dromedárig
Az ima az én létrám
Legyek fitten, legyek bénán
Legyek szájas,legyek némán,
Legyek egybe legyek széthányt.
Az ima az én létrám
Ezt mondta a prófétám!
S felviszi, mind ki markolja,
fel, fel a mennybe, az Isteni lajtorja!
