Akkoriban – az 1980-as évek elejére – már kialakult a Regös együttes sokszínű repertoárja. Ebben a Sebő Feriéktől, a „Szól a síp” kiadványból tanult népzenék, az általunk kísért tánccsoportoktól: az Ungarescától, a körmendiektől, a sárvári Néptánckörtől: a neves koreugráfusoktól: Pesovár Ernőtől, Horváth Jánostól, Antal Lászlótól, Kondora Istvántól tanult néptánckísérő zenék: egyik alapítónktól, Borsos Gézától tanult stílus, a Sebő féle énekelt versek olyan gazdag alapot jelentettek, amellyel a Regös együttes akkori tagjai: a prímás Kálóczi György, a brácsás Pongrácz Géza, Nagy György oboával, töröksípokkal és furulyákkal, a tekerős és gitáros Szabó Endre, a nagybőgős Horváth Imre (becenevén Csinye) sokat muzsikáltak táncházakban, ünnepi műsorokban, tánccsoportok kísérő zenekaraként. De már külföldön is szerepeltünk. Kétszer is jártunk Franciaországban (1977-ben, 1978-ban) még Párizsban is az Ungarescával (melynek 1975 óta kísérő zenekara is voltunk) 1979-ben Bretagneben egy fesztiválon a körmendiekkel, majd 1980-ban az ausztriai Kremsben is.
De a nemzetközi folklórfesztivál ötlete mégis egy véletlennek köszönhető: Akkor doktoráltam a Bölcsészkaron a vers zenéje témakörből, s úgy gondoltam csináltatok egy névjegyet. A kremsi fesztiválon az Antal László vezette körmendi Béri Balog Ádám táncegyüttessel sok helyen szerepeltünk, utcán is muzsikáltunk; s már hazaútban a buszon ültünk, amikor felszólt egy ismerős vezető forma úr, hogy a Regös címét kéri. Új névjegyemet adtam le, s egy hónapon belül megérkezett a meghívó az I. Nemzetközi Népzenei Találkozóra Puchberg am Schneebergbe l981. május végére az ismerős úrtól, Alexander Veigltől, az IOV főtitkárától. A fesztiválra természetesen elmentünk, ott sokat muzsikáltunk, főként a Marcipán Múzeumáról is híres Szabó bácsi cukrászdájával szembeni tó partján; és egyszeriben belekerültünk egy folyamatba, amely új ismeretségeket, kapcsolatokat, újfajta népzenéket jelentett számunkra. Sőt még (nem először) felvétel is készült velünk. A Vasi népdalcsokrot, az Erdélyi katonakísérő dalokat és a Méhkeréki románost játszottuk a fesztivál dupla albumára.
Még ott el is döntöttük, hogy hasonló fesztivált mi is szervezünk Sárváron; sőt a leendő szereplőket is kinéztük magunknak. A következő nyárra, l982-re az akkor már létező helyi fesztiválra meg is hívtuk a svájciakat: két jódlizó iker leányt, Margit és Berta Hofert és két havasi kürtön játszó fiatalembert (ilyent még nem láttak Sárváron); a wesslingi bajor Wolfgangmusi együttest; (három zenész: egy osztrák citerás, egy cimbalmos, egy gitáros-harmonikás és négy énekes), és a Schneebergbaum nevű puchbergi osztrák énekes triót. Természetesen meghívtuk Alexander Veiglt, aki kíséretével együtt meg is jelent, (tehát Csete Jenő kollégánkra is szükség lesz a tolmácsoláshoz.).
Az ötlet kitűnőnek tűnt, de amikor megjelentek, kiderült, hogy a maghívottakat etetni és itatni, no meg elszállásolni is szükséges lenne. A szállást a művelődési központ intézte. Nagyrészt magánházaknál (pl. többek között Czigoláéknál) szálltak meg, hiszen csak három napról – péntek – szombat – vasárnapról volt szó, hétfőn már utaztak haza a fesztiválozó külföldi vendégszereplők.
Az étkezést és a nem csekély mennyiségű italozást is megoldottuk. Igaz, Kálócziék mostani háza akkor még félkész állapotban volt, összes bútoruk egyetlen szobába bezsúfolva, de a többi hely üresen állt. Így az a 20–30 körüli vendég (mert az IOV vezérei: Alexander Veigl és Wolfgang Klefasz családostul, tolmácsként Csete Jenő és felesége, Hans a wesslingi polgármester és felesége, a székeket kölcsönző szomszédok, a Regös együttes és barátai, a táncosok vezetői is jelen voltak az éppen csak frissen parkettázott földszinti „térségekben”), jól megfértek a később „stúdiónak” is használt földszinten. Pongrácz Géza felesége a Barneválból szerzett kakastaréjt (12 kg-ot) pörköltnek, majoránnával; de Kálócziné Klári készített babgulyást is, K. Gyuri egyik sógorától épp akkortájt kapott finom villányi vörösbort, s a mulatozás éjfélnél is tovább tartott az első estén. Néhányan (pl. Uve a bajorok harmonikása) ott is aludtak Kálócziéknál.
A többi nap is az elsőhöz hasonlóan zajlott, az étkezések (főleg a reggelik és vacsorák), de Szabóné Kati szerint nálunk is vacsoráztak (magyar lecsót) az „áldozatok”, s ilyenkor a svájci zenész fiúk a jó bortól kissé bepityókáztak. A központi találkozóhely azonban a Kálóczi háznál volt, itt ettek és ittak a külföldiek, innen indultunk meglátogatni Pongrácz Gézát a kórházban (akkor éppen betegen feküdt ott), s aki lusta volt a szállására menni, az itt is aludt. Kálócziék Kontó Jóskától hordták a vizet, Géza felesége a Barneváltól szerezte be a csirkéket, s mivel valakinek mindig eszébe jutottak Kálócziék, éjfélkor rendszerint megjelentek náluk, s ilyenkor néha reggelig is eltartott a buli.
A külföldi csoportok szereplései a fesztiválon közönségsikert arattak, megteremtették annak lehetőségét, hogy a következő években is hívhatunk külföldi zenészeket, s ezekkel színesíthetjük a mindenkori folklórfesztivált. Mindezekre – a velük folytatott beszélgetések alapján – az IOV vezetői is áldásukat adták. Alexander Veigl megjegyezte, hogy a Regös együttest szívesen látják a következő évek puchbergi fesztiváljain, és az IOV egyéb programjain is. A közös beszélgetések során kiderült, hogy a Nádasdy vár udvara, rendkívüli módon alkalmas ilyen fesztiválok fogadására, s mert Kremsben minden évben van hasonló program, onnan átjöhetnek hozzánk a külföldi szereplők – egyik évben az európaiak, a másikon a világfesztivál szereplői. E fesztivál gálaműsora után a szereplők búcsúvacsorán vettek részt a Várkapu vendéglőben.
Utána még Csinyéék, Borsosék és a többi Regös átmentek Borsosné „rezidenciájába”, a házasságkötő terembe, és elfogyasztották a péntekről megmaradt majoránnás kakaspörköltet.
Az IOV-val (a Nemzetközi Népművészeti Szövetséggel, amely a világ amatőr együttesei számára teremt szereplési lehetőségeket) való kapcsolatunk ezután csak bővült. Olyan neves együttesek jöttek hozzánk a következő években, mint a törökök, a grúzok a Cook szigetiek, az algériaiak, az indonézek, a kínaiak, a belgák, a baszkok, a hollandok, az olaszok, a csehek, a szlovákok és a fesztivál mindenkori legsikeresebb együttese, a bolíviai Tinkunaku.
Két évvel később engem – mint a legöregebbet – Alexander Veiglék elvittek magukkal az IOV kongresszusára, Szardiniába, Cagliariba. A sokféle folklór műsoron kívül német nyelvű előadást tartottam a magyar népművészetről, népzenéről (Csete Jenő írta), és az UNESCO B kategóriás IOV szervezet egyik alelnökévé választottak két évre (egy afrikai, egy ázsiai és egy nyugat európai alelnök mellett). 1989-ben, amikor már a rendszerváltás szele fújdogált, Sárváron is megalakulhatott a Nemzetközi Népművészeti Szövetség magyar tagozata. Ennek vezetője akkor Csete Jenő tanár, helyettese Voigt Vilmos egyetemi tanár lett, titkára Kondora István a Művelődési Központ vezetője, majd később ő lett az elnök, utána Csete Jenőt örökös elnöknek választottuk (aki már a törökországi Bursában, 2000-ben részt vett az IOV elnökségi ülésén is). Később Markó Pétert választották az IOV európai főtitkárává, aki jelenleg a magyar szekció elnöke.
Mindezekből is kitűnik, hogy ki mindenkit hoztunk „helyzetbe”, ilyenformán – emlékezetem és a korabeli dokumentumok szerint — így kezdődött, illetve vált nemzetközivé Sárváron a Folklórfesztivál.
