Harminc évvel ezelőtt, amikor kollégáim a Regös együttes kezdeményezésére egy kis „nemzetközi fesztivált” szerveztek, nem gondoltam arra, hogy évtizedek múltán erre hivatalosan is emlékeznem kell. Akkoriban még a néptánc mozgalmat is némi idegenkedéssel fogadtam, mert az én kulturális érdeklődésem egészen más irányú volt, másrészt nem néztem jó szemmel, hogy megyeszerte azok váltak a kultúra irányítóivá, akik a néptánc mozgalomhoz kötődtek. Sok víznek kellett lefolynia a Rábán, hogy véleményemet megváltoztassam.
Az első években bizalmatlanul szemléltem kívülről azokat a megbeszéléseket is, amelyek néhai Alexander Veigl, a Nemzetközi Folklórszövetség (IOV) főtitkárának, és kísérőjének, Edgar Niemeczeknek az érkezése alkalmából az igazgatói irodában zajlottak. Néhai Tóth Feri kollégámmal mi az intézményben „urbánusoknak” számítottunk. A kifejezés használatáért elnézést kell kérnem külföldi olvasóinktól, hisz a pontos megértéséhez nekik a magyar történelem elmúlt két évszázadát kellene megismerniük, ami még sem lehet feladata ennek a rövid visszatekintésnek.
A legelső alkalmakkor azt csináltam, amit minden rendezvénykor – azóta is – a Nádasdy várban csinálni kell: székeket, padokat hordtam, jegyet szedtem. Élénken emlékszem azokra a pillanatokra, amikor a legelső külföldi csoportok egyike, két svájci havasi kürtös személyében, a vár dísztermében fújta meg hangszerét, mert az eső elmosta a szabadtéri programot. A havasi kűrt 20–25 km-re is elhallatszik, volt bennünk némi félsz, hogyan fogják kibírni a történelmi freskók ezt a szokatlan támadást? A svájciak fellépése végül nagy sikerrel zárult, és mindannyiunkat meggyőzőtt arról, hogy a kezdeményezést folytatni kell. A következő évben egyfajta káoszt érzékeltünk a műsor zavartalan folyása körül, megállapodtunk ezért Kondora Pistával, hogy észrevétlenül „átvesszük” a rendezést. Ő a színpadi történésekért vállalt felelősséget, én pedig az együttesek pontos megjelenéséért. Egy évvel később már arról határoztunk, hogy minden csoporthoz adunk egy kísérőt. Első alkalommal magamat az Oxford környéki férfiakból álló Towersy Morris együtteshez osztottam. Nagyon izgultam, hisz az esti iskolában megszerzett angol tudásomról is számot kellett adnom. (Delphine Blane visszaemlékezésében olvashatják, hogy ez nem mindig sikerült hibátlanul). A közel egyhetes együttlét arra is alkalmat adott, hogy az angolokat kicsit jobban megismerjem. A németekről kialakult bennünk egy pozitív előítélet arról, hogy rendkívül pontosak, és náluk minden olajozottan működik. Ma már tapasztalatból írhatom, az angolok pontosabbak. Ha egy időpontban megállapodunk, akkor nem egy perccel előbb vagy később érkeznek, hanem percre pontosan. Kedves emlékeim közé tartozik a következő kis történet: New Castle-ből jelentkezett a fesztiválra egy zenészekből álló ifjúsági csoport 1991 elején. Akkoriban csak levelezés útján tudtunk kommunikálni. Megírtam nekik tavasszal, hogy augusztus 15-én 17 óráig kell megérkezniük. A hónapok teltek-múltak, szerveztük a fesztivált. Elérkezett augusztus tizenötödike. Kondora Pistával beszélgetve, egyszer csak feltettük magunknak a kérdést: számíthatunk-e az angolokra? A csoportok megérkezése mindig nagy izgalmak közepette zajlik, és ez a kérdés idegességünket tovább fokozta. Egyszer csak megjelenik egy lángolóan vörös hajú, középkorú hölgy az iroda ajtajában, és azt mondja: „Jó napot! Megérkeztünk Angliából”. Az órámra pillantottam, és láttam, hogy pontosan 17 óra van. Az együttes arra is jó példát szolgáltatott, hogy bizonyítsa, gyakran fordulnak meg kiváló zenészek a fesztiválon, jól lehet vállaltan amatőröknek szervezzük azt évről évre. Amikor az együttes titkárával, az említett vörös hajú hölggyel beszélgettem, elmondta, hogy a fiatal zenészek vezetője Alistair Anderson, mint English Concertina és Northumbrian Pipes játékos, hangszerének az egyik legelismertebb képviselője a ködös Albionban. Gondoltam, messziről jött ember, azt mond, amit akar. Az itt töltött egypár nap alatt összebarátkoztunk. Elhívtam őket a lakásunkra egy tízóraira – akkoriban minden kollégám és felesége hasonlóképpen járult hozzá a fesztivál sikeréhez – és a zenéről beszélgettünk. Kiderült, hogy van egy felnőtt együttese Angliában, egy pedig Amerikában. Említette azt is, hogy szerepel több Sting, és Kate Bush videoklipben. A fesztiválon tanúsított profizmusa lenyűgözött. Amikor a fellépés valamelyik helyszínére megérkezett, egy pillantást vetett az erősítő berendezésre, hogy lássa, miből tud főzni, aztán egy szempillantás alatt lerajzolta egy papírra, hogy melyik mikrofonnak, hol kell állnia. A szegényes felszerelésekre egy rossz szót nem ejtett, azt azonban elvárta, hogy a kérését maradéktalanul teljesítsék. Dühösnek csak egyszer láttam a körmendi Batthyány kastély udvarán. A gyönyörű helyszín minden szereplőt lenyűgöz, de az éjszakába nyúló szereplés némi türelmetlenséget okoz. Alistair itt is elmondta a Szombathelyről érkezett, ismert technikusnak – nevét fedje balladai homály –, hogy mit kér tőle. Amikor az együttes elkezdi a műsort, érzékelem, semmi sem a megbeszéltek szerint zajlik. Alistair dühében hátraküldi a színpad láthatatlan részébe a fiatal zenészeket, ő pedig a mikrofonok előtt, hangosítás nélkül elkezd játszani a picinyke harmonikáján. A közönség nem sokat érzékelt, én azonban le voltam forrázva. Hazafelé a buszban aztán megnyugtatott, a játékával elszállt a dühe. Hetekkel később a Music Television zenés programját nézem. Meglepetten fedezem fel, hogy Kate Bush legújabb videoklipjében az én Alistair barátom játszik.
Egy ilyen rövid visszaemlékezés nem nyújt teret arra, hogy minden kiváló zenészt számba vegyek, de örök emlék marad például a bolíviai Lucio, és együttese a Tinkunaku. Gondolom, nem csak én őrzöm róla azt a képet, ahogy kifordult szemekkel, transzba esve a Nádasdy-vár udvarán az El Condor Pasát pánsípján fújja. Minden évben akad valaki, aki szomorúan teszi fel a költői kérdést: a Tinkunaku itt lesz?
Kétszer is megfordult együttesével a fesztiválon Steve Houben, a kiváló belga altszaxofonos, akiről nálunk kevesen tudják, hogy világhírű dzsessz-zenészekkel készített közös lemezeket. Legutóbb Chet Baker életrajzában bukkantam rá a nevére, nagyon szépen ír róla a könyv német szerzője.
Az elmúlt év „hősére”, a nyolcvankét éves kubai Mazacotéra bizonyára még sokan emlékeznek. Mindenkit lenyűgözött a belőle sugárzó életöröm, és az a profizmus, amit még a Castro előtti időkben sajátíthatott el. Műsorát látva azon gondolkoztam, hogyan lehetséges, hogy egy diktatúrából érkező énekesből boldogság sugárzik? Lehet, hogy ebben a kétkedésünkben is előítéleteink rabjai vagyunk?
A fesztivál vállalt küldetése, hasonlóan más IOV-fesztiválokhoz: „hidat építeni emberek és kultúrák között”. Számos példát hozhatnék fel a fesztiválon érzékelhető előítéletekre, de most már arra is, hogy milyen barátságok születtek németek, franciák és angolok között, hogyan képes egy színpadon szerepelni macedón és görög-macedón vagy szerb, horvát és szlovén. Egy kis félsz mindig van bennünk, ha olyan országból érkező együttest fogadunk, akikkel a történelem zavaros évszázadaiban nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk. Harminc év tapasztalatával állapíthatjuk meg, hogy a Nádasdy-vár színpadán a legnagyobb tapsot a törökök, az osztrákok, a németek, az oroszok, a románok, a szlovákok kapták. Remélem, több ez, mint szokásos udvariasság! A fesztiválra számos olyan együttes érkezett, amely egy adott ország kisebbségéhez tartozik. Meghívásukban bizonyára szerepet játszott a magyar kisebbségi helyzet iránti szolidaritásunk is. Az elmúlt évtizedekben hangsúlyt fektettünk arra is, hogy a határon kívüli magyarok bemutathassák gazdag néptánc-népzene hagyományukat. A harmincadik évfordulóra az erdélyi Mérából hívtuk vissza barátainkat. Ebben az évben – nem először – baszkok érkeznek hozzánk, és – először – ciprusi törökök.
A Sárvári Nemzetközi Folklórnapok létrehozásában és segítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett a Nemzetközi Folklórszervezet (IOV) alapító főtitkára, Alexander Veigl, aki sajnos már nem ünnepelhet velünk, és több munkatársa. Az Alexander vezette IOV biztosította azt a szellemi hátteret és kapcsolatrendszert, amelynek segítségével a világ minden tájáról érkezhettek hozzánk együttesek.
A fesztivál „mellékterméke” az a szoros baráti kapcsolatrendszer, amelynek nyomán a sárvári néptáncosok és zenészeink számtalanszor léphettek fel Angliában, Baszkföldön, Belgiumban, Ausztriában vagy Európa más részein.
A fesztivál sikeres megrendezéséhez nagyon sok ember önzetlen munkája és együttműködése szükséges. Nem lehet elfelejteni a szervezők feleségeinek, családtagjainak, a Néptánckör Kulturális Egyesület tagjainak, a Regös együttesnek hőskorszakbeli odaadó munkáját, a tolmácsok, csoportkísérők fáradtságot nem ismerő, lelkes hozzájárulását ahhoz, hogy az igényes és elkényeztetett közönség évről-évre európai színtű produkciókat láthasson. Köszönet illeti azokat a partnereinket is Körmenden, Velemben, Bükön, Zalaegerszegen, Zalaszentgróton, Zalalövőn, Szentgotthárdon, Vasváron, akik évről évre lehetőséget biztosítanak arra, hogy külföldi vendégeink kultúrájukat ne csak Sárváron, hanem az egész régióban bemutathassák.
Különösen melegszívvel emlékezünk Ölbőre, ahol az egész falu fogott össze, hogy a szereplők jól érezzék magukat. Sokak számára felejthetetlen emlék a műsor utáni közös zenélés, éneklés, az a szeretetteljes fogadás, amiben a Bárdosi Balázs vezette Pávakör tagjai, a falu vezetői részesítettek bennünket. Az Owlswick Morris angol együttes tagjai ahányszor csak Sárvárra érkeznek, nem mulasztják el, hogy az ölbői „pub”-ba be ne térjenek egy pint nosztalgiasörre.
A megannyi önkéntes azért dolgozik a közönség számára észrevétlenül, mert büszke arra, hogy munkájával a térség egyik legjelentősebb kulturális rendezvényének sikeréhez járul hozzá.
Az elmúlt harminc év egyik legnagyobb elismeréseként tartom számon Hans Simon bajor barátom megjegyzését: „Péter csodállak titeket! Minden olyan laza ezen a fesztiválon, és mégis hibátlanul működik” Azt kívánom az utánunk jövő szervezőknek, hogy nekik is akadjon egy Hansijuk, aki tevékenységüket hasonló elismeréssel illeti!
