Forraltbor-, kolbászillat, óraállítás, az utcákon az októbervégi reggel ködjében hömpölygő embertömeg… Ezek a képek a sárváriak számára egyet jelentenek a Simon, Júdás-napi kirakodóvásárral.
A vásár mára többszázéves hagyomány. Azon kevés hagyományok egyike, amelyek még élőnek tűnnek, s változatlanul képesek a mai „megbolondult” bioritmusunk fixpontjaként működni. Kicsit megáll az idő: találkozunk, beszélgetünk, körbenézünk, felfedezünk, s általában gazdagabban térünk haza, mint ahogy elindultunk. Persze nem kizárólag a megvásárolt apró vásári csecsebecsékre gondolok, hanem arra a lelki többletre, amelyet a közösséghez tartozástól kapunk. Ez a belső vásárfia talán fontosabb is, és szinte tudattalanul öröklődik tovább a környékbeli családokban generációról generációra.
A forraltbor, a találkozások megmelegítik a bensőt, és a legtöbben azzal a tudattal viszik táskájukban a megvásárolt sültkolbászt, hogy van hol, van kivel körbeülni az asztalt és együtt elfogyasztani. Ilyenkor kicsit úgy élünk, ahogy máskor is kellene…
