Józsa Bálint, Munkácsy-díjas szobrászművész kiállítása nyílt meg július 7-én, vasárnap a Galeria Arcis kiállítóteremben. A kiállítást – Gróf István kedves, szubjektívhangú köszöntője után – az a Fábián László nyitotta meg, aki a Józsa Bálint munkásságát összegző, 2002-ben megjelent könyvkiadványt is szerzőként jegyzi.
„A jeles író kötetében Józsa Bálint életművét úgy mutatja be, hogy közben megismerjük azt az alkotó embert is, aki nem a különböző divatos irányzatoknak hódolva alkotott az elmúlt négy évtized alatt, hanem konok következetességgel járta a maga útját, s alkotott immár nagyon sok maradandó művet.” – írta a Terasz.hu a művész 2002-es, könyvbemutatóval egybekötött Vígadó Galériabeli kiállítása kapcsán, ahol a művészt találóan „a krómacél koronázatlan mestereként” jelöli Deák Attila. Fábián László maga is megjegyezte a sárvári tárlatot megnyitó beszédében, hogy otthon érzi magát Józsa Bálint művészetében, sokat – ahogy ő fogalmazott –, talán túl sokat is írt már róla, ismeretségük is többévtizedes már, gyökere az Iparművészeti Főiskolán, majd Egyetemen való közös tanárkodásukból ered.
Elsőre talán csak bizonyos értelemben vonatkoznak Józsa Bálintra a sárvári megnyitón kibontott gondolatok, amelyek azt próbálták körüljárni, hogy a mostani közállapotok között, a magyar művészet mai helyzetében mit jelent egy olyan hallatlanul nívós életmű, mint amivel a kiállításon szembesülhet a sárvári közönség – mondta Fábián László, majd kapásból felemlegetett három szomorú történetet. Mindhármat nevek nélkül ugyan, de aki követi a mai belpolitikai híreket, pontosan tudta, ki is az a ma olyan nagyra értékelt pénzember, aki szerint a művészet felesleges, vagy ki az a ma is funkciójában dolgozó államtitkár, aki úgy nyilatkozott, a művészet nem teremt értéket. De (szintén név nélkül) itt volt egy püspök története is. Ez a püspök hatáskörét talán kissé túllépve jelentette ki egy „notórius giccsőr” alkotó életművén elmélázva, hogy ez az, ami az Istennel igazán találkozik, közvetve elmarasztalva az absztrakt művészetet… Az ilyen és ehhez hasonló negatív történések teljesen összezavarják a művészeti közéletet, amelyben sem a materializálódás, sem a normatív esztétika nem kívánatos – mondta Fábián László, aki szerint egy Józsa Bálintéhoz mérhető életmű számára nagyon „kellemetlen”, hogy a hagyományos értelemben vett köztéri szobrászat szinte lezüllesztette az emberek ítélőképességét a figuratív művészettel kapcsolatban.
Bizonyítja ezt sokminden: Józsa Bálint egyik leghíresebb hazai köztéri szobrát, a Székesfehérváron álló Millenniumi emlékjelet tudatosan úgy állították fel, hogy tengelyt képezzen az Ohmann Béla alkotta Országalma című híres plasztikával, ez a tengely pedig szimbolikusan kijelölje a város kapcsolatát a múltja, jelene és talán a jövője között. Annak idején már az is furcsa volt, hogy amikor Mádl Ferenc felavatta a köztéri alkotást, meg sem említette a szobrász nevét, az a furkálódás viszont egyenesen elkeserítő, amelynek szándéka szerint a Millenniumi emlékjelet elszállítanák jelenlegi helyéről, annak ellenére, hogy a szimbolikus mű kifejezetten oda készült, és csak ott érvényes igazán. A szobor szimbolikus gazdagsága talán sokak számára nehezen kibontható, pedig egyszerre lobogó zászló, kereszt, országalma, és minden bizonnyal még ezer kapcsolódása van. A legjobb, ha ezek az olvasatok gazdagon állnak egymás mellé, egymást is cizellálják, felderítik a rejtett értékek izgalmait.
Józsa Bálint művészetének szemszögéből nem elsősorban az empirikus ember, sokkal inkább a szellem embere áll valódi kapcsolatban a világgal. A szobrászat pedig sosem absztrakt, nem is tud absztrakt lenni: a kő, a fa, a bronz, a krómacél mind anyagi valóságukban vannak jelen, mégsem anyagukat, hanem az ebben megnyilatkozó szellemet nézzük, amely Józsa Bálint esetében specifikált, összetéveszthetetlen, életműve ráadásul mentes a figuratív és a nonfiguratív szemlélet között – általában mesterségesen – kifeszített ellentéttől is. A Galeria Arcis termeinek mindegyikében jócskán találunk „főműveket”, hiszen – ahogy Fábián László mondta – minden mű, főmű, amelyben a művész legfőbb gondolatai jelennek meg.
Józsa Bálint 1937-ben születtem Debrecenben. Felmenőim mindkét részről erdélyiek voltak. 1944-ben végleg Budapestre költöztünk. 1956-ban felvételt nyertem az Iparművészeti Főiskola Borsos Miklós által vezetett szobrász szakára. Azóta is Őt tartom mesteremnek. 1961-ben diplomáztam. Végzés után hegesztő vizsgát tettem, hogy tervezett plasztikáimat magam tudjam kivitelezni. Eleinte figurális munkákat, főleg kisplasztikákat készítettem, majd pályázatokon nyert, közterületekre készülő, nagyobb méretű szobrokat faragtam kőbe, mintáztam agyagba, gipszbe. 1970 körül készítettem első, figurákból kiinduló, de réz-, majd krómacél lemezanyagra átírt plasztikáimat (Rézmadár 1968., Vízhordók 1971.). Később egyre ritkábban volt nyomon követhető szobraim figurális eredete. Inkább egy gondolati, tartalmi ötletet fejeztem ki a plasztika eszközeivel, a választott anyag megmunkálási törvényszerűségeinek felfedezésével. 1963-ban hívtak vissza az Iparművészeti Főiskolára, ahol később egyetemi tanárrá habilitáltam. Kezdetben a Belsőépítész és Formatervező, majd a Szilikát szakon dolgoztam. Később az Alapozó Képzés Intézetében a Plasztikai Osztályt vezettem. Szobrászatomra hatással volt az oktató munka, ahol a korrektúrák során számtalan ötletet kellett azon nyomban improvizálni. Nagyobb munkáimat általában meghívásos, vagy országos, nyilvános pályázatokon nyertem el. Ilyenek többek között a szegedi 3 méteres „Gömb”, a Haematologiai és Vértranszfúziós Intézet előtti 7 méteres„Lüktetés”, a szegedi Új Klinika aulaterébe készített 22 méteres „Mobilplasztika”, a székesfehérvári„Millenniumi Emlékjel” című munkám. Munkásságomat Munkácsy-díjjal ismerték el.
A kiállítás megtekinthető 2013. július 31-ig hétköznap 10–17 óráig, szombaton 9–13 óráig.