Idén is alászálltunk a jaromeri Jozefov-erőd völgykatlanába, hogy beléphessünk a Pokol azon részébe, ahonnan még nyílik visszatérésre lehetőség, a lángoszlopok pedig csak éppen annyira tüzesek és közeliek, hogy a cseh kolbász kellően ízletesre sülhessen. Túravezetőinket se felejtsük el, hiszen a világ legmasszívabb zajhordái közül tette tiszteletét egy csokorra való, hogy együtt járjuk be – önfeledt kalandozás során – az általuk prezentált pagan-, thrash-, black- és deathmetáltól egészen a hardcore és grindcore-ig terjedő széles zenei palettát.
Ezt a dimenziókaput nem más nyitotta számunkra, mint a Brutal Assault fesztivál, amely a kisebb közép-európai metálfesztiválok közül az egyik legdinamikusabban fejlődő rendezvény (lásd bővebben a beharangozó írásunkban). Ha már itt tartunk, a dinamikus fejlődés első (de szerencsére majdnem utolsó) hullámtörőjének egyből az online elővételes jegyek érvényesítése körüli tortúra bizonyult, amely a „nulladik” nap fényét nem várt hagymázzal vonta be. Mindössze egy pult állt rendelkezésre az internetes elővételesek számára, ami azt eredményezte, hogy kis csapatunk is négy(!) órát kényszerült sorban állva eltölteni, mire a karszalag a kezünkre kerülhetett. Ha nem lett volna mindig két-három szabad emberünk, aki előremerészkedik kellő söradagért, hát nem tudom, meddig bírjuk ki, hogy ne élesítsük ki a kaszákat, és rohamozzuk meg az erődöt karszalag nélkül… Mondjuk, pár óra elteltével (amikor a benti első, bemelegítő koncertek már javában folytak) a szervezők kihirdették, hogy ezen a napon karszalag nélkül is bemehet bárki, holnap délelőttre pedig megpróbálnak úrrá lenni a bonyodalmakon. Részünkről a sorban maradtunk, ha már ennyi időt „sörben-álltunk” és nem is tettük rosszul, mert a sorból kihullók helyén kisvártatva mögénk ért (a főként győri és sitkei erőkből álló) ismerőseink hordája. Így még inkább röpült az idő és a hamarosan bezsákolt karszalaggal immár tényleg körbeszimatolhattunk a fesztiválterületen, sőt még az első minőségi fellépőt, a ráhangoló napra kárhoztatott Alcestet is sikerült pár szám erejéig elcsípni.
Nyolcfős kolóniánk, melyben egy porpáci, sokat próbált metálkatona teljesítette ki a hétfős sárvári magot, nehezen vette a reggeli Nap első sugarait. Előző este nem maradt ki az ámokfutásból még a domboldalon seggencsúszás sem (nyolc napon innen gyógyuló sérülésekkel szegélyezve), valamint a tábori körülmények és egy „kellemes” gyomorvírus is tartós zavaró körülménnyé látszott válni a négy napra nézve. Ám – nem magunkat dicsérve – e sok csatát látott galeri csak felkelt és leporolta vállát, hogy új kihívások felé vegye az irányt, kezdődtek ugyanis a remekebbnél remekebb koncertek.
A teljes zenei felhozatal méltatásától eltekintek, pedig majdnem mindent sikerült is megthallgatni/megnézni, amit előzetesen terveztünk, hiszen – más fesztiválokkal ellentétben – itt nincs a fő színpadok műsorai között átfedés, sőt a fesztivál területén mért három fajta Budweiser sör sem drágább, mint felénk egy krigli egy akármilyen késdobálóban. Külön újításnak számított idén, hogy az eldobható söröspoharakat felváltották a fesztiválmintás kiállítású betétdíjas keménypoharak, ami mind praktikum, mind környezettudatosság tekintetében előrelépés. A növekvő étel-, italkínálat mellett a szórakozási lehetőségek listája is bővült; a már meglévő paintballos harcteret és a horror-mozit kiegészítette egy fedett pihenőrészleg, amit a megnőtt területen terpeszkedő metalpiachoz kapcsoltan helyeztek el a szervezők.
Külön karszalag kiváltása mellett továbbra is bárki felmehetett a nagyszínpadokkal szemben elhelyezkedő „kőkarzatra”, hogy onnan szemlélje kedvenc együtteseit.
Negatívum viszont, hogy továbbra is fizetni kell a zuhany használatáért, ami példa nélküli, hiszen nem „prémium szolgáltatásról” beszélünk.
Koradélután vágtunk neki a koncertek sorának, elsőként a Toxic Holocaust intenzív thrash-hullámát éltük túl, majd jót mosolyogtunk – bocsássák meg nekünk a pagan metal hívői – az Arkona zenekaron, akik jövőre eljöhetnének a Nádasdy Fesztiválra is. Fejszéikkel, pallosaikkal jól szétcsapnának a cingár törökök között, az biztos ! Az első zenekar, amelyet már – a „szőrőstökű” metálban elért kult’státuszuk miatt is – jócskán nagyító alá vettünk, a Crowbar volt. A Downból is ismert Kirk papa még mindig ellenállhatatlan énekes/gitárosi minőségében. Aztán egy igen erős blokk következett a The Black Dahlia Murder (a „new way of american heavy metal” kevés még meg nem fáradt zenekarainak egyike), a Corrosion Of Conformity (bekategórizálhatatlan, háromfős crossover őskosz), a Lock Up (róluk egy mondattal később ), a Heaven Shall Burn (a német metalcore konstans eleme) és a Krisiun (brazil death-mogulok, akik a nyári európai koncertjeit lemondani kénytelen Suicide Silence pótlására ugrottak be) ötösfogatával. A Lock Upról pár szó, mielőtt továbbsuhanunk; egy projektzenekarról beszélünk, de azt hiszem, az ilyen bandákra szokás a best of jelzőt aggatni, hiszen az első lemezükön a Napalm Death-ből Shane Embury és Jesse Pintado, a Cradle Of Filth-ből Nick Barker, míg énekesi poszton a Hypocrisy-s Peter Tagtgren szerepelt. A második lemezen – és így a Brutal Assaulton is – pedig már Tomas „Tompa” Lindberg csicsergett. Aki nem ismerné őt, majd találkozhat még a nevével.
A fordulatszám eddig sem volt alacsony, de a nemrég újraalakult Ministry tudta még hová fokozni a csapásszámot beteg, indusztriális elemekkel csorbított zenéjével. Még úgy is, hogy a turné francia állomásait kénytelenek voltak lemondani, hiszen a jó ötvenéves frontemberük, Al Jourgensen koncert közben – szó szerint – elvesztette a kapcsolatot a valósággal. A helyi intenzíven is csak vakargatták a fejüket az éppen praktizáló orvosok, hogy vajon milyen drogokat és milyen sorrendben kapkodott be a mester? Bár saját maga hetekkel a turné megkezdése előtt hasonlókat nyilatkozott a Hammer World újságnak: „…már nem élek kemény drogokkal, csak a vörösbor az, amivel gyakran nyugtatom magam, na meg elkezdtem füvezni, no nem azért, mert valaha is mozgatott volna, sőt mindig is bénaságnak gondoltam, csak most orvosi papírra megkapom legálisan, mert minden szinten szétk*rtam a szervezetem.” Aki szerette volna Ozzy-t akkor látni, mikor még nem volt egy életnagyságú brokkoli, csak nem élt még, az ne bánkódjon, most még last minute elkaphatja Jourgensent!
A Dimmu Borgirra már tökéletesen megtelt a fesztiválterület, szerencsémre „nincs érkezésem” a zenéjükre (bár a kétezres évek elején a Puritanical Euforic Misanthropia nem volt rossz lemez), szóval feltölthettük sörrel és mannával a szervezetünket az est fő attrakciójára, a már több mint 25 éve praktizáló Sick Of It Allra. A New York Hardcore alapbandája nemcsak elsöprő erejű koncerttel tette emlékezetessé az első napot, hanem kijelölte a szervezők által kitalált irányvonalat is, ugyanis a harmadik nap főműsorának szintén egy NYHC ikont tettek meg, az idén 30 éves Agnostic Front személyében. Nemhogy jól sült el ez a rendszer, hanem bizton állíthatom, hogy a – plakáton előzetesen a legnagyobb kiemelést kiérdemlő, húzónévnek szánt – Machine Head a második nap azonos idősávjában csak feszengett a színpadon, majd nagy csalódásunkra hat perc „műsorszünet” után, mikor már senki sem várta, visszatértek vagy 4(!) szám erejéig. Az egész három nap legindiszponáltabb műsorát adták egy szükségtelen „rétestésztával” a végén, pedig már rég várok egy minden ízében hibátlan Machine Head koncertre, mert tudom, hogy képesek rá, csak én vagyok mindig rossz időben a jó helyen… Egy ilyen jövőbeli, élő produkció láttán még az új album botrányosan ízléstelen borítóját is meg tudnám nekik bocsátani.
Az első nap késő éjjeli műsorsávja is tartogatott nyalánkságot a Nile személyében. Az egyiptomi dallamokkal fűszerezett, technikás death metaljuk mindig is unikumnak számított a brutális, de agyas zenék között. Enyhén szólva is érdemesnek bizonyult kivárni a negyed egyes kezdést. Hasonlóan nagy élményt adott a modern grindcore zászlóvivőinek szűk táborába tartozó (hamarosan új anyaggal jelentkező) Pig Destroyer, akik basszusgitár nélkül is meggyaláztak mindenfajta zenei konformizmust. Ők a másnapi éjjeli etap bajnokai voltak. Az utolsó nap hasonló időpontjában a legendás thrash-triász, a Sodom kényszerült helytállni, hiszen éjjel kettőre tették át késő délutáni fellépésük idejét. Itt érkeztünk el (a jegyérvényesítés problematikáját követően) a második komoly gyermekbetegségéhez az idei fesztiválnak, ami a (sokszor elkerülhetetlen) változásokkal kapcsolatos tájékoztatás részleges és/vagy teljes hiánya. Az Unearth koncertje leszorult a két főszínpadról, amit szintén nem ért az ember, de nyilván szervezési anomália. Viszont az, hogy a „pajta-színpadon” egy órával korábban játszik a banda, mint az a programfüzetben szerepel és ezt csak egy (a pajta ajtajára „szigszalagozott”, „ánégyes”, tintasugaras) nyomtatvány „hirdeti”? Utána nap, pedig a NYHC bandák egyik olyan együttese nem lépett fel, mint a Skarhead, pedig a 13:20-ra kiírt kezdésre már minden érdeklődő a körmét rágta, hogy láthassa Danny Diablot és csapatát élőben.
Itt sem az a gond, hogy a banda – mondjuk – lemondja a bulit, hanem, hogy miért nem lehet sehonnan informálódni a változásról, miért kell várni a csodát (…persze hasztalan)? Szerencsére ez az alulinformáltság csak és kizárólag e három említett esetben okozott fogfájást.
Külön örömünkre szolgált, hogy második nap belefutottunk a fesztivál területén bóklászó, egyedüli magyar fellépő zenekar, a Watch My Dying tagjaiba .
Ami az elhangzott zenekarokon túl még mindenképpen szót érdemel, az a második nap Insomnium – Darkest Hour – Hatebreed – Municipal Waste négyes, és az általuk felvezetett Napalm Death és Amon Amarth koncrtek, amelyek után jöhetett a (decemberben Budapestre látogató) Converge zabolátlan showja! Lúdbőr! Egyaránt nagyon beváltak, java részük pedig már régi, jól ismert drog az underground zenei életben. A függőség nem újkeletű, de az elvonási tüneteket máig érzem.
Az utolsó nap „csak” szinten tartani tudta a minőségi zenekarok mennyiségét. Kezdésnek az Abortedet néztük meg, majd a Textures, Norma Jean, Sólstafir, Kylesa négyes egymásutánjával hangoltunk arra az egy zenekarnyi űrre (értsd: teljes értékű sörszünet), amit a Sodom áthelyezése eredményezett, hogy aztán a Finntrollra és a Six Feet Underre forduljon a móka. A már említett és fergeteges Agnostic Front buli után helyet kapott még a göteborgi dallamos death legenda At The Gates (második) reunion bulija. Az első – egy fokkal hitelesebb – újraalakulást a 2008-as Wacken fesztivál közönsége láthatta (ez azóta dupla-DVD-n is megjelent). A zenekar énekese az a „Tompa” Lindberg, akit már említettem a lassan krónika hosszúságúra terebélyesedett beszámolómban (…de ha már itt tartunk, az At The Gates és a Lock Up mellett énekelt még a Grotesque, a The Crown, a Disfear, a Skitsystem, a The Great Deceiver és a Nightrage egyik-másik albumán is). Az est és a fesztivál utolsó nagy dobása a norvég black metal egyik veterán zenekara, az Immortal volt, akik szférákon áthalló zenéjüket meggyőző magabiztossággal tálalták.
Az előbbi szűkre vett felsorolás puszta terjedelme is mutatja, hogy miért érdemes a fémzenét kicsit is kedvelőknek ellátogatni a Brutal Assaultra.
A négy nap kalászát leszakítottuk, rengeteg energiánk elment, de kaptunk is cserébe bőségesen. A minőségi zenék és sörök okozta mámor ugyan múlni látszott, de annyi teret még hagyott a kábultság, hogy ne ép elmével kelljen a hazaút – sajnos objektív – kínjait elviselni, és mindenki immáron saját ágyában és nem a sátorban fagyoskodva lábadozhasson, mire a tiszta ész visszatér a testbe. A visszanyert tiszta ésszel pedig nem is juthatunk más belátásra, mint hogy: jövőre ugyanitt!
…ja és a sátorbontáskor előkerült Feszt Iván is…
Crowbar, C.O.C és a Ministry miatt irigylem csak igazán a társaságot :)
Én az egész fesztivál miatt. Idén sajnos nem jött össze egy olyan feszt sem, ahol nem dolgoztam. Irigykedve néztem a képeket, és olvastam az élményeket! Jövőre szeretnék én is elmenni…
nem voltatok a kis szimpadon, hátul! Obscure Sphinx rulz!!! Szerintem a fesztivál meglepetése volt. És! Pecsételtettünk jegyet, aztán kiváltottuk a karszalagot a másik ablaknál, ilyen egyszerű volt. A többi meg állt és várta, hgy virradjon. Evan
jóvanna szinpad