Zen a zenében – technológiai forradalmak és a zene (3. rész)

Aki, még nem unja – az eddigi két részben boncolgatott – hosszú szubjektív zenei fonalunk hajszolását, az tartson most is velünk, ássunk tovább, és mélyebbre, hiszen ki tudja, mit találhatunk a fonal végén (ha van olyan egyáltalán)!

 

Ezúttal az idővel játszunk kicsit, hiszen egy olyan korba ugrunk (oda és) vissza mikor még nem (kimondottan) a technológia, az internet, a fogyasztói szokások, netán a kereslet-kínálat viszonya kalibrálta a kreativitást és a zene megállíthatatlan virális önfelfedezését, terjedését. Száz évet sem kell visszaugranunk, hogy lássuk, már akkor és ott megvolt a spiritusz az addigi szabályszerűségek felrúgásához és az új utak kitaposásához, mind a tudomány, mind a zene területén. A határtalan kibontakozás(ok) lehetősége, illetve gyakorlata, vagyis a „pre-newage” a 20. század elejétől indult be igazán. Sokmindenre visszavezethető lenne az ok, a miért, a hogyan, de talán kijelenthető a korábbi ipari forradalom, a polgárosodás, a szabadidő megjelenése és a kultúrára való igény és lehetőség létrejötte és rendelkezésre állása is sokat lendített a korábbi szigorú szabályrendszerű és szűkebb rétegek számára elérhető (kortárs) zene változást hozó szekerén.

 

 

Mintha az emberi faj be lenne oltva a zenével, hiszen történelmünk során talán soha nem született annyi zenemű, mint a 20. századtól kezdve, napjainkig. Nap mint nap lemezek, zeneszámok, művek ezrei bukkannak fel a világhálón, a rádió-, televízióállomásokon, a média és egyéb források (dalolva, dúdolva is) útján. Ha létezik „intelligens” élet az általunk felfogható univerzumban rajtunk kívül, bizonyára furán szemlélnék a zene által elért emelkedett lelkületű és hangulatú állapotunkat.

A 20. század egyik jelentős és szembetűnő változása a korábbi korokhoz képest az elektronikus hangkeltő és moduláló eszközök megjelenése volt. Természetesen ezt megelőzően is készültek különféle, a hangkeltést szolgáló, imitáló, vagy módosító eszközök, mint például Kempelen Farkas híres beszélőgépe, vagy a rá alig 100 évre feltalált Grafofon. De technológiai, zenei és művelődéstudományi oldalról közelítve, akár egészen a Krisztus előtti időkig visszautazhatnánk a Phütagorász-féle rezonancia törvényektől az Antikytheriai mechanizmuson át a középkorban megalkotott mechanikus orgonákig. A korábbi írások több helyen is kitértek a zene filozófiai, társadalmi, kulturális és egyéb hatásaira, összefonódásaira is és a zene e területek általi inspirációjára, kapcsolataira, így most leginkább a technológia és a mai modern társadalmi viszonyok perspektívájából szemléljük a 20–21. század zenéjét.

Belegondolva, láthatjuk ma már, elektronikus eszközök útján készül a hangfelvétel, a felvételek sokszorosítása, ahogy a zene terjesztése is egyre nagyobb ütemben elektronikus úton, a világháló útján történik. A felhasználásról nem is beszélve… Még az élő koncerteken megszólaló zenék is az elektronika segítségével jönnek létre, hiszen például az akusztikus hangszerek hangját többnyire elektronikus erősítők közvetítésével halljuk. Egy elektromos gitár esetében is jóval többről van szó, mint a húrok fizikai behatás általi rezgetése. Esetükben a működés, a mágneses indukción alapszik. Így kijelenthető, a hangszeres és élő zene berkeit is (részben) az elektronika és a gépzenei megoldások mozgatják.

A „gépzenének”, vagy elektronikus zenének keresztelt szegmens gyökerei közvetve több ezer évre nyúlnak vissza, egészen a törzsek és kommunák idejéig. A törzsi kultúrákban is jelentős szereppel bírt a tánc és a zene, a neki tulajdonított varázslatos és összetartó erejével. Az észlelt valóságból kiszakadás érzete, a transzcendentalitás, a zene által tökéletesen át- és megélhető, így ennek az igénye már az emberi létezés hajnalától a mai napig velünk van. Az emelkedett hangulat és lelkület elérésének vágytárgya lehet a muzsika.

E gépzenei szegmensnek nem csak technológiai, hanem megannyi szociológiai és „afroamerikai” kulturális nexusa is van. Nem kevés muzsikus, kritikus és kutató is egyetért abban, hogy a korai elektronikus tánczenék ütemképlete megegyezik, vagy legalább is egy tőről fakad  a törzsi-afrikai monoton ritmikával. A múltszázadban kialakult elektronikus zene és/vagy „techno” négynegyedeinek digitalizált formája visszanyúlt az archaikus ritmusképlethez. Így leegyszerűsítve, de kimondhatjuk, a 20. század végére megszületett, vagy inkább kiforrt techno, egyrészt a német autópályák sterilitása mentén érkezett Düsseldorfból (Kraftwerk vonal) és az afroamerikai érintettség révén a szintén sterilen gépesített, ezek folytán emberi értékeket vesztett amerikai metropoliszból, Detroitból (Juan Atkins, Derrick May, Kevin Saunderson, …stb. vonal). Napjainkra maga a „techno” szót, mint (elektronikus zenei) gyűjtőfogalmat sem szívesen mondjuk ki, annyira lepusztította bizonyos rétegeit a plebsz és a divat az elmúlt években. Holott a felszín alatt most is ott bújkál az a potenciál, amely megmutatja, ez a stílus még mindig ugyanaz a futurista kiáltvány, amely (többek közt) az ősi repetitív ritmusok (új) genezise nyomán, a kraftwerki sterilitás és a detroiti gépsorok kereszttüzéből kipattanva vezetett át minket a “new wave”-ből az egyre hedonistább és kiüresedőbb digitális mába.

 Bizonyos felfogás tükrében a tekintélyelvű államok rögeszméje, hogy a zavarkeltő „zajt” ki kell átkozni, mert szükségletet jelent be a kulturális szuverenitásra, szabadságra, és támogatja a másságot és a társadalom perifériáit. Ha jól belegondolunk, ez korszakonként és zenei irányzatonként is lejátszódott a világban (és fáziskéséssel idehaza is). A rock ‘n’ roll, flowerpower, punk, a ’90-es évek óta pedig az elektronika lett többek közt a hatalom és a média mumusa. Idehaza – a szociokulturális vizsgálatok tükre helyett – még mindig leginkább a drogos stigmata nagyítóját tartják az elektronikus (réteg)zenék felé.

Végül pedig nézzünk néhány fontos technológiai és irányzatbeli mérföldkövet a 19. és 20. századból: Az első elektronikus hangszert, a zene távírót, a változó ellenállás elgondolásán nyugvó telefonkészüléket is megalkotó Elisha Gray amerikai mérnök készítette 1876-ban. Felfedezéséhez hozzájárult Michael Faraday és Charles-Augustin de Coulomb korábbi munkássága is az elektromosság és a mágnesesség terén.

Thomas Alva Edison neve szintén idekívánkozik. Fonográfjának a hangot viaszhengerekre rögzítő, mobilváltozatával gyűjtött népdalokat idehaza Bartók Béla és Kodály Zoltán a 20. század elején. A technikának köszönhetően így felbecsülhetetlen értékű konzervációk készültek. Edisonnal kapcsolatosan a – nála „tanonckodó” és dolgozó – zseniális Nikola Tesla neve is idekívánkozik, hiszen felsorolni is nehéz, mi minden feltalálásában volt benne a keze. Megemlíthető még Melvin Severy és George B. Sinclair neve is, akik a 19. század végén megépítették a Choralcellót, amely egy elektromágneses tárcsa forgásával és elektromágnesekkel rezgésbe hozott zongorahúrok révén kreált hangokat. Thaddeus Cahill 1906-ban megalkotott elektronikus hangszere, a Telharmonium szintén mérföldkő. Lee De Forest, Vlagyimir Baranov-Rossiné, Luigi Russolo, Filippo Tommaso Emilio Marinetti, Maurice Martenot, Edgard Varese Léon Theremin, Pierre Schaeffer, Karlheinz Stockhausen, Robert Moog, és több más jelentős géniusz (tudós, feltaláló, művész) neve is hosszan méltatható lenne, de egy teljes lista bizonyára szétfeszítené cikkünk kereteit.

Következő, részünkben folytatjuk a zenei megújulást hozó géniuszok és irányzatok bemutatását, a dadaizmuson, futurizmuson és a Musique concrete-on keresztül egészen a sheffieldi „warp” generációig és napjaink neo-dadaista irányzataiig, illetve művészeiig.

Kapcsolódó megjelenések

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára