The Headless Trio, Hangmás és Esti Kornél koncert (galériával és videóval)

Ha az ember a Nádasdy-vár pinceklubjába megy koncertre, általában biztos lehet abban, hogy az AZK-s bulikban nem csalódik. A szűkös erőforrások ellenére van egy szint, ami alá évtizedek óta csak elvétve téved a színvonal, bármilyen viszontagságosak is a gazdaság és a kulturális fogyasztás körülményei. A vár évszázados falai között korosztályok megannyi élménnyel gazdagodtak, levegőjét fiatal tehetségek és élő legendák hangjai egyaránt hasították, és szerencsére ez a mai napig így történik.

2011estikornel_33

A pinceklubba menni szinte biztosan egyet jelent azzal, hogy a buli végén az emlékeket az agyunk egy jól védett zugába gyömöszöljük, és őrizzük magunknak, mert ilyenek vagyunk – ami jó, azt meg akarjuk tartani, és eszünk ágában nincs szelektálni. A pinceklubba menni meg aztán jelentheti azt is, hogy mikor már azt hittük, mindent láttunk, jön valami, ami jól felborítja ezt az egészet. Néha koncert után még lefekvés előtt felkutatjuk a zenekar összes legális és illegális mp3 lelőhelyét, hogy eztán – a manapság oly’ divatos megfogalmazással élve – mindig, minden körülmények között hallgathassuk. Az utóbbi eset történt ezúttal is, péntek ide, 13 oda, az este immunis volt a babonákra, a jövőbelátás képessége nélkül is belátható, hogy az év valószínűleg legnívósabb buliját ültük/álltuk/táncoltuk.

2011estikornel_06

Az elsőként színpadra lépő The Headless Trio, nevét illetően igencsak becsapós, nekem sokkal inkább kvartettnek tűnt, bárhogy is számoltam, de miután megtörtént az amúgy nehezen értelmezhető beállás, akadt számtalan fontosabb dolog feldolgozásra várva. Zenéjükben műfajok keverednek, a blues-tól kezdve a progresszív rock, a psychedelic rock, a postrock és az alternatív rock is megfigyelhető a számaikban. A sokszor fülbemászó dallamok és fület pihentető instrumentális részek (legfőképp a gitárjáték) mellé egy erős énekhang párosul, mely a progresszív, hangosabb részeknél emelkedik ki csak igazán. Bár ez a MySpace oldalukon meghallgatható számokból nem jön le, élőben arra gondoltam az egyik dalnál, ha a Nickelback postrockot játszana, az valami ilyesmi lenne. Persze ezt az egészre ráhúzni felelőtlen kijelentés volna, Jakab András hangja helyenként idézte Chad Kroegert, a fekvésén kívül a színvonalát illetően is. A könnyedebb zenei világhoz illesztve ez érdekes hatást eredményezett, mindent egybevetve nagy öröm volt hallgatni őket. A hangosító srác sajnos nem így állt ezzel a dologgal, a koncert kétharmadát a keverőtől a színpad előtti részig való állandó oda-vissza mászkálással töltötte, ami azért volt zavaró, mert a keverőállás – a pinceklub adottságaiból következően csoportkábel, és kellő szabad hely híján – a színpad oldalán volt, ráadásul, – bár néha jó volt ugyan, hogy fogott például a gitáron – általában tizedmilimétereket mozdult a potméter, amitől tulajdonképp semmi nem változott. Vagyis igen, a színpadkép… A zene persze ettől nem lett rosszabb, vagy igénytelenebb, egész egyszerűen ez akkor sem fért a fejembe, ha arra gondoltam, hogy jól van, mégiscsak alterban nyomják.

Ennek a műfajnak egy másod-, vagy sokkal inkább harmadfokú fokozása a Hangmás. Zenéjük kísérletezős, gyakorlatilag hemzseg a hatásoktól. A ’80-as évek végi new wave, az elektronikus underground éppúgy megfigyelhető, ahogy például a beat, de a darkos íz is dominál a zenében. A karcos gitár jól egészíti ki az agy legmélyebb bugyrait piszkáló szintetizátort, mindez egy feszes, rockos tempóban kihagyhatatlan élmény. A zenéhez jól illeszkednek a külső jegyek, a muzikkal együtt a megjelenés is meghökkentő, az énekes kiállásától kezdve a rágógumi-lufikat fújó dobosig bezárólag. Lehet, hogy pongyolán hangzik, de a Hangmás zenéj egyszerre lazítós, táncolós és sötét hangulatú is. Legjobban a Copy-Paste, Veronika meg akar halni, Ctrl+Alt+Del, a Valaki ma este megsérülhet, a Francia Transmusicales fesztivál egyik slágere a We are modern és a Radio Café Top 10-es listáján 8. helyen szereplő Katonák voltunk ütöttek talán, de voltak olyan számok is, amiket egyáltalán nem ismertem még akkor, így a címükre sem emlékszem. Ez a performansz úgy ahogy van, mindenféle szépítés, körítés nélkül a lehető legérzékletesebben: Fasza! Pedig nem bíbelődtek túl sokat a potikkal.

2011estikornel_30

Az Esti Kornéllal először két éve a Pannónia Fesztiválon találkoztam. A találkozás történetéhez hozzátartozik, hogy a barátokkal – más dolgunk nem lévén – elmentünk a program szerint következő Edda koncertre. Aztán Pataki Attila manapság sajnos szokásosan unszimpatikus habitusa arra ösztökélt bennünk, hogy távozzunk, amilyen gyorsan csak lehet, ha jól akarjuk érezni magunkat az este a továbbiakban. A Borsodi sátorban épp akkor kezdtek Esti Kornélék, a második szám után pedig már tudtam, hogy ez nem fog megállni egy múló koncertélménynél. Így is történt, az Egytől-egyig című albumuk azóta is előfordul a playlistjeimen, és szerencsére most hazai pályán is lett alkalmam megtekinteni őket. Zenéjüket tekintve az alternatív rock, indie rock és garage műfajok között mozognak, határozottan pattogó ütemek, koszos gitár, nyers ének jellemzi őket. A koncert alatt egy perc pihenés sincs, nehéz nem sodródni a lendülettel, a zenekar óriási energiát közöl a közönségnek. Az egyetlen szépséghiba talán az a baleset volt, amikor az egyik kedvenc, a Van még egy percünk című dal közben egy arra tévedt már kevésbé stabil hallgató örömében beesett épp az énekes kábelrengetegének ölelő karjaiba. Dőlt a mikrofonállvány, csúsztak ki a kábelek, elment a gitár/ének/szintetizátor. A szám végigment ugyan, de fele ének nélkül, persze ezt kicsit bántuk, de a következő dal hamar feledésbe küldte az esetet.

2011estikornel_32

Vannak zenészek, akik zenélnek (nem semmi megállapítás). Vannak, akik jól zenélnek. Vannak akik jól zenélnek, és figyelnek a kiállásukra is. És vannak, akik nem is csak zenélnek, sokkal inkább előadnak. A The Headless Trio zenekarnak e tekintetben van még mit gyúrnia (Szükséges még több koncertélmény!), viszont ami a Hangmást és az Esti Kornélt illeti, országunk zenei palettáján tökéletesen az előadók kategóriájába passzolnak. Az igényes, egyedi, őszinte zene és a visszafogott, nem pejoratív értelmű hatásvadász szerkezeti megoldások egyvelege ütős műsorrá formálódott mindkét esetben.

Lehetne sopánkodni, hogy a sárváriak ismét kevesen voltak (Szombathelyen kettő olyan zenei rendezvény is ütötte a koncertet, ami miatt ez így eshetett.), de nem érdemes. Egy gyors vállrándítással el lehet rendezni, ugyanis a zeneszeretet lehet annyira öncélú, hogy ez mindegy legyen, a színvonalat nem befolyásolja. Erre a közösségre pedig különösen igaz, hogy olyan, mint a bors. Vagy akár az Erős Pista.

2011estikornel_10

További videók:

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára