Sárvári közönség a nagyvilágban – Metallica koncert, Bp., 2010. (olvasói jegyzet)

A legutóbbi nagysikerű Kiss-jegyzet után következik a beígért Metallica-koncertmemoár. A szerző ismét Simon Zoltán “Forest”.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ahogy legutóbb is leírtuk, örömteli, hogy Forest jóvoltából nem csak a nagy médiumok és a zenei szaklapok kiváltsága tudósítani egy-egy világhírű előadó koncertjéről, hanem mi is közreadhatunk akkurátus, minden részletre kiterjedő élményjegyzetet.

“Fú… Nem is tudom igazán hol kezdjem. Ez volt az a koncert amiben évek óta reménykedtem, hogy lesz, és mikor tavaly év végén kiderült, hogy bizony 2010. május 14-én Budapesten koncerteznek, nem késlekedtem, rögtön mentem jegyet venni, mert ezt muszáj lesz első sorból látni. Szerencsére simán sikerült jegyet kapni a színpad elé szóló részre, már csak ki kellett várni a koncertig hátralevő bő fél évet. Magam sem tudom hogy, de hirtelen eltűnt az a fél év, és ott álltunk 2 nappal koncert előtt.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mivel semmit nem akartunk a véletlenre bízni, már május 13-án felutaztunk Budapestre. Szerencsésen sikerült odaérni, az egyetlen aggodalmunk az volt, hogy esni fog az eső. (Aztán végül megkegyelmeztek nekünk az égiek). Nya… Szóval elmentünk a szállásunkra, lepakoltunk, és kimentünk a Deák térre, elnézni a szállodák felé, hátha összefutunk velük. De sajnos nem jártunk sikerrel. (Mint utóbb kiderült, Lars Ulrich kivételével csak a koncert napján érkeztek meg.) Na nem baj, egyszer talán sikerül. Így hát visszamentünk szállásra, kaját, satöbbit elkészítettük, hogy másnap már ne kelljen vesződni vele. Meg megrajzoltuk a Sárvár feliratot a kb. egy hónapja vásárolt magyar zászlóra is. Legalább tudják honnan jöttünk. Aztán alvás…
Hopp egyszer csak reggel fél 9. Kelés, vazzeg! Gyors összekészülés után 9 óra körül már indulásra készen álltunk. Jegy a zsebbe, fényképező elrejtve, kaja-pia reklámszatyorba. Ez ám a rock ‘n’ roll. Két hülye rocker, feketében, Metallica pólóba sétál Pesten, a reklámszatyorból pedig figyel az ásványvizes palack. (Erre pusztán azért volt szükség, mert nem akartam táskástól menni a koncertre, ezt meg el lehet dobni) Kb. negyed óra gyaloglás után megérkeztünk a Puskás Stadionhoz, persze lövésünk se volt, hol is van a bejárat. Elindultunk egyik irányba (naná hogy nem arra amerre kellett volna ), aztán megkérdeztünk egy biztonságit, hogy mégis hol van a Stefánia úti bejárat. Ránk nézett, és nagy vigyorral mondta, hogy „Ááá, koncertre? Ti vagytok az első verebek. Másik oldalt van amúgy”. Na akkor dzsaljunk vissza. Pár perc alatt meg is találtuk, tényleg nem volt ott egy teremtett lélek sem rajtunk kívül. Na nem baj, már csak bő 7 óra kapunyitásig. De mit csinálunk addig?! Saccra 20 percre szobrozhattunk ott, mikor jött még jött két tag velük tökjól összespanoltunk. Ja, meg jöttek külföldiek is. Egyik fasziról kiderült, hogy már a 35. Metallica koncertje lesz. Jabocs…

Az órák csigalassúsággal teltek. Olyan 15 óra fele benyögték a secusok, hogy beljebb lehet menni az első 100 embernek (ebbe simán bent voltunk, tekintve, hogy tök elől álltunk). Na még 2 óra szobrozás kapunyitásig. Ekkor kezdett lelassulni az idő. Bent további emberekkel ismerkedtünk meg, akadtak jó fejek, meg érdekes arcok is.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Na aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy bakker 5 óra! Nyissatok már! És ami itt jött az húúú… Isten hozott a Balkánon. Egy 120 éves öreg fószer nyitotta ki a kapukat egyenként, de nem kulccsal… Áááá. Csavarokat szedte le villáskulccsal. Mondom váááá ilyen nincs. Ahogy megnyílt az első kapu rögtön betódultunk, de visszaparancsoltak minket. Hmm… Olyan 10 perc múlva csak megnyitották a kapukat, kb ötödikként sikerült bemenni. Motozás (szerencsére nem vették észre, az övtáska hátuljába gondosan elrejtett fényképezőt), jegyellenőrzés, aztán sprint. De merre is??? Mindegy, menjünk balra a bazi nagy kék kapu felé. Végülis szerencsénk volt, oda kellett menni. Ott még egy jegyellenőrzés, aztán spuri be a küzdőtérre. Annak a bejáratánál meg stop, mert egyesével engedtek be minket. Köcsög biztonsági mindenkinek beleszabott a jegyébe, na mondom ezért őrizgettem én fél évig. Mindegy, ez legyen a legnagyobb gond. Innen már úgy nézett ki, nem hibázhatom el az első sort. Meg is lett!!! Első sor közepe, Hetfield előtt!!! (Ez mondjuk szubjektív, mert össze-vissza rohangásztak a színpadon, de azért mégis, értitek) És akkor még csak fél 6 volt, hol van még 9 óra, mikor kezdenek??? Csigalassúsággal telt az idő, körülöttünk rakat külföldi, toltak minket kifele, de nem adtuk a helyet. (Találó megjegyzés: „Hülye Szlovákok, a Felvidék már a tiétek, a helyünket nem adjuk”) Várakozás közben számokat játszottak, volt GN’R, Sabbath, Rage Against The Machine, Nirvana…Kb. 7-8 számot ismételtek, elég uncsi volt egy idő után.
Na aztán hét óra előtt pár perccel végre történt valami. Bejött az első előzenekar az amerikai High On Fire. Előzőleg nem ismertem őket, de nem hagytak mély nyomot. Trióban kenték, a zene kb. olyan volt mintha összerakták volna a Sepultura-t a Motörhead-el. Külön-külön szeretem a fent említett két együttest, de ez nem jött be. Dögunalmas volt, énekes/gitáros csóri gitárjából semmi se hallatszott. Az látszott, hogy jól gitározik, de a dalok fantáziátlansága és hossza -vazzeg minek 5-6 percesre nyújtani ilyen dalokat???- megölte a produkciót. Érdekes volt, hogy egy 9 húros gitárral állt ki. Meg kemények voltak a börtöntetkói, szerintem kereshetett volna olyat aki jobban rajzol. Érződött, hogy ez a színpad még nagy nekik. Tapsot ugyan kaptak, de szerintem sokan nem bánták, hogy 6 szám után lementek. Pozítívum, hogy az utolsó számuk úgy ahogy jó volt, abban kicsit a Thunderstruck bújkált, és hogy a basszer igen jól küldte a témákat. De slussz. Ja meg a dobos lefényképezett minket, gondolom majd fent lesz a kép a weboldalukon.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Gyors lekapták a cuccost, aztán kicsi átszerelés, majd olyan fél 8 után jött a második előzenekar a dán Volbeat. Előzőleg 1-2 számukat hallottam elsőre nem estem hanyatt, de koncerten kurva jó volt!!! Eleve az, hogy full metal témákhoz, Elvis ének… Mekkora ötlet!!! Kb. 7-8 számot játszottak, köztük két feldolgozást, igen ütöttek. Ők már kicsit jobban belakták a színpadot, de azért látszott, jobban hozzá vannak szokva a klubos, vagy kisebb színpadokhoz. Ez legyen a legkisebb gond, a zene tetszett, szerintem beszerzem lemezeket. Az utolsó szám előtt az énekes/gitáros Michael Poulsen a mobiljával készített a közönségről egy rövid videót, gyanítom ez is megy majd fel a weboldalra. Összességében véve tetszett a produkció, bár az egyik gitárból alig lehetett valamit hallani.

Na de aztán… Huhúúúú!!! Lekapták a felszerelést, és elkezdték beszerelni azokat a felszereléseket amire mindenki várt. Mikor a semmiből, alulról előkerült Lars dobcucca, már akkor hatalmas üdvrivalgás volt. Hozták szépen sorba a kb. 8-10 db mikrofont, mindenhol elhelyezve egyet-egyet a színpadon. Tökjók ezek a mikrofonok, igazi retros kinézet, igen passzoltak ide. Amikor elkezdték hangolni a hangszereket, különös tekintettel a dobot, nem viccelek a gatyám szára is suhogott. Ez bizony hangos lesz!

Ja igen… Magáról a színpadról is egy-két szó. Egy rohadt nagy placc, közepén Lars dobcucca. Felette egy magasabb rész, amire oldalt volt 2 felfutó. Plusz a színpad elejéről oldalra is nyílt két kifutó. Hátul egy nagyon nagy, oldalt 2 kisebb kivetítő. (Heh…”Kisebb”) Fent tengernyi lámpa, piroeffektek elhelyezve, és hangfalak mindenhol. Tudtuk, hogy meg fogunk süketülni. (Szerencsére nem így lett…) Akár elég puritánnak is tűnhetett, de most komolyan, a Metallica nem a Rammstein vagy a KISS, hogy elsősorban a látványon legyen a hangsúly. Egyébiránt, így is volt mit nézni bőven.
Szóval felcuccolták színpadot, mikor végezek, jött az izgatott várakozás, mikor történik már valami. És akkor… 9 után pár perccel elsötétül a színpad, a kivetítőkön megjelenik a klasszikus jelenet „A Jó, a Rossz és a Csúf” című Sergio Leone westernből, és megszólal hozzá a még klasszikusabb Ennio Morricone intro, az „Ecstasy Of Gold”. Már itt rázott a hideg, a stadionnyi ember végigénekelte az introt is. És akkor abbamaradt, fél pillanat csönd, megjelenik Lars Ulrich a színpadon, belekortyol a poharába, ami már repül is ki a közönség felé, belecsap a dobba, szinte ugyanabban a pillanatban megjelennek a többiek, és bazzeg!!!!! „CREEPING DEATH” Na ennél jobb kezdést se lehet nagyon elképzelni. El se hiszem, ezek ott állnak előttem bő 5 méterre. A szerelésük kb. szokásosnak mondható James fekete farmer, hosszúujjú felső, rajt egy fekete póló, plusz csuklószorító és kendő a zsebbe. Kirk feszülős farmer, fekete felső, rajta valami mellényféleség. Lars sötétkék farmer, szürkésfekete felső, az ujja mint mindig, feltűrve. Rob pedig rövidgatya, ujjatlan Metallica-s póló. Na de vissza a dalhoz. Szólt mint állat, habár James gitárja egy csöppet mintha hangosabb lett volna. Alig eszméltem fel, Kirk már tolta is a szólót. A hangosítás nem volt topon, mert alig hallatszott néha. Ha nem ismerném kívülről minden hangját lövésem se lett volna mit játszik. A szóló utáni kiállásban, ahol az a csordavokálos „DIE!” kiállás van, a közönség nem volt nagyon aktív. Ott elől azért próbáltuk menteni a menthetőt. Hetfield is kitartotta a mikrofont, hogy énekeljünk. Igen nagy showman. Miután lement az első szám, alig pár pillanat szünet után Lars rálépett a lábdobra. „FOR WHOM THE BELL TOLLS”. Ez mekkora trappolós téma már!!! Szakított is rendesen. Egy pofonegyszerű téma, de igen nagy húzás van bent, pláne koncerten. Rob félistenként hozta Cliff Burton basszusfutamait. (Mondjuk ezt sejteni lehetett, nem véletlen került 2003-ban a csapatba). A szám után gyors gitárcsere, majd James szólt hozzánk pár szót. Megköszönte, hogy itt lehet, és elmondta, hogy rég jártak itt. Nem mondta, hogy mi lesz a következő szám, ezért meg is lepődtem: „THROUGH THE NEVER” Na erre… Erre ki a fene számított???? Azta!!! Nem tudom milyen sűrűn játszották ezt a Black Album-os dalt, de marha jól esett hallani. (Ez nekem simán felért azzal, mintha előkaptak volna egy Trapped Under Ice-ot vagy Dyer’s Eve-t). Bevallom az első pár másodpercben fel se fogtam mit hallunk, csak utána döbbentem rá.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Megint gitárcsere, és szünet nélkül jött a „HARVESTER OF SORROW”. Személy szerint bíztam, hogy lesz ez a dal, annak ellenére, hogy 1988 óta már agyonjátszották. A szám alatt repült be James kezéből az első pengető, igaz a kifutó jobb oldalán, mivel James akkor pont ott énekelt. A szám közben látni lehetett, hogy a dobcucc mögötti részre bevisznek egy állványra erősített akusztikus gitárt. Itt sejteni lehetett a következő számot. Igaz én Unforgiven-re tippeltem. Mikor lement a Harvester sötét lett, csak Rob maradt a színpadon és játszott nekünk egy bő egy perces basszusszólót. Tud a srác! Ezután az általam tippelt Unforgiven helyett a „FADE TO BLACK” jött. Mióta ismerem a Metallica-t egyik kedvenc számom volt belőle, az introban eleresztett Kirk szóló szerintem jobb, mint a „rendes” szóló. Kirk egyébként egy Les Paul-on játszotta végig a számot, James pedig fent a dobfelszerelés mögött rohangászott a 3 mikrofon között, főleg, ha nem volt odakötve az akusztikus gitárhoz. Szóló sajna itt is csöppet halk volt, a hangosítóknak fekete pont. A dal után sötétség, a zenészek lementek a színpadról, mi pedig egy filmet láthattunk, amiben a Metallica logoját formázó M betűk repülnek a földre meteorként, és csapódnak a földbe, olyan alakban, mint ami a Death Magnetic lemez borítóján levő koporsót mintázza. Tetszett.

Miközben ment a film, hallatszott a lemezt indító szívdobogás, és a félelmetes intro. Az intro vége felé már ismét a színpadon voltak, és James belecsapott a Magnetic lemez első dalának a „THAT WAS JUST YOUR LIFE”-nak már élőben játszott riffjébe. Ezt a számot a lemezen is szerettem, itt is bődületesen szólt, Kirk wah pedálos szólója király volt, végre hallani is lehetett.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ahogy lement szünet nélkül követte a lemez második dala a „THE END OF THE LINE” (Igazából ez is borítékolható volt) Rob torzított basszusa igen jól szólt az elején. (A dal ezen része engem a For Whom-ra emékeztet, de csak a basszus kiállás miatt, mivel a téma tökre más). Egyébként ez a dal tökre olyan, hogy élőben faszábban szól mint lemezen. Erre koncerten döbbentem rá. Szám után megint gitárcsere, és James szólt pár szót a mikrofonba, amire már nem emlékszem sajna mi volt. Na de ez után… Nagyon imádkoztam, hogy ez a dal legyen, mert az All Nightmare Long mellett kedvenc számom a Death Magnetic-ről, és ezt hallottam róla először, még ki se jött a lemez, már megtanultam gitáron. És akkor jött az a fanasztikus intro: „THE DAY THAT NEVER COMES” Kirk az intro szólót elbaszta egy helyen, de belefér, ő is hibázhat. Ez a nap ellent mondott a dal címének, mert eljött. Most lehet hülyén fog hangzani, de a szám közbe engem tényleg a sírás kerülgetett, nem sokon múlt, hogy elbőgöm magam. Nem tudom miért, de ez a szám mióta megismertem, különösen sokat jelentett nekem. Perfektül eljátszották, az ikergitáros részt külön öröm volt élőben is hallani. Itt lehetett talán legjobban hallani, hogy James mekkora császár a ritmusozásban. Na, fel se ocsúdtam James bejelenti, hogy egy keményebb szám jön a Black Albumról. Vagyis megkérdezte, akarunk e valami keményebbet, mindegy. Itt már tudtam mi lesz, a For Whom mellett a másik trappolós téma: „SAD BUT TRUE” Bazzeg húzott mint egy gőzmozdony!!! Volt is rá beindulás rendesen. (Mondjuk ez a számok többségére igaz, részünkről meg egyenesen mindre.) Olyan riff van ebbe a számba, hogy mást se lehet csinálni rá, csak eszementen bólogatni. Ekkor döbbentem rá, hogy már a 10. dal következik, hihetetlen…Ilyen gyorsan telne az idő??? Bezzeg máshol egy örökkévalóság lenne. James a szám után ismét szólt pár szót a közönséghez, többek között megkérdezte ki volt ott 11 évvel ezelőtt az utolsó magyarországi koncertjükön. Koromnál fogva sajnos én még nem voltam. Majd bemondta a következő dal címét, ami szintén a Magnetic lemezről volt: „CYANIDE” Ennek nem örültem nagyon, mert lemezen annyira nem fogott meg, de itt… Élőbe mit kihoztak má’ belőle??? Robert úgy ugrált mint egy őrült (erre a beszámoló végén még külön ki fogok térni, hogy milyen volt a színpadi munkája a zenészeknek), Kirk pedig eltolta a baromi hosszú (ez miért csak itt tűnt fel nekem???) wah pedálos szólóját. Koncert óta máshogy hallgatom ezt a számot is. Amúgy szám közben egy kamerás végigment az első sor előtt, 2x látszódtunk mi is a kivetítőn, ingyen reklámot csinálva Sárvár-nak a zászlómmal. Miután lement a szám, ismét sötét lett a színpadon, ismét lementek, és ismerős fegyverzajok jöttek. Tudtam mi lesz… És azt is, hogy nemsokára vége a mágiának  Hatalmas piro, tűzijátékok az égben, és egyszer csak az a 4 hang James gitárjából. Az érzés leírhatatlan. „ONE” Ez volt ugye az első szám amiből videoklipjük lett. Magát a számot felesleges ismertetni, aki ismeri úgyis tudja milyen. Az első tiszta rész, majd a felétől beérkező dara és kétlábdob. Fúúú!!! Mellé a fények amik milliméter pontosan a zenészek játékához vannak igazítva. Profizmus a köbön! Kirk a 2. szóló alatt egyébként közvetlen ránk vigyorgott, ahogy ott nyújtózkodtunk. Óóójeee!

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A 3. szóló utáni ikergitáros rész megint nagyon sütött. Szinte abba se maradt a szám, csak egy kitartott hangot hallasz, és látod, hogy James betesz valamit a szájába (talán műanyag fog???) és megszólal az az E hang ami a Metallica legnagyobb számát indítja. Itt tudtam, hogy meg fogok halni egy kicsit. Mi lehetett volna mint a „MASTER OF PUPPETS” a maga teljes valójában. Tényleg igaz, hogy ennek a számnak mágiája van, hát még élőben. Az őrjöngés folyamatos, mindenki énekel James szokásosan nem is énekli a refrént, azt úgyis mindenki tudja. Mikor elérkezik a szám közepe felé az akusztikus rész, majd a két gitáros ikerszólója, James szólója, és ismét ikerszóló az valami fantasztikus. Persze hogy az egész aréna végigénekli a szólókat!!! A hatás leírhatatlan, már nem először rázott ki a hideg koncert során. (És nem azért, mert olyan rossz volt…). Kirk szerintem pályafutása egyik legemlékezetesebb szólóját írta ehhez a dalhoz, amit itt is hiba nélkül tolmácsolt. Miután vége lett a számnak, én azt hittem már csak 2 szám lesz, de nem rácáfoltak? Megint sötét lett, és jött a Justice album ikergitáros introja… Csak neeem???? Mondom ilyen nincs!!! Mégis csak lesz „BLACKENED”! Itt ha lehet mondhatni totálisan eszeveszett lettem, talán majdnem jobban mint a Master-nél. Riffek, ikergitárok, szóló…Minden a helyén, maga a tökély!!!! Mikor lement az intro, és felkapcsolnak a fények…Látni James arcán a gonosz vigyort, miközben pengeti a riffeket. Félelmetes! Egy ilyen hármast túlélni mint ami előzőleg volt… Ha 9 életem lenne 8at tuti elvesztettem volna. Ezután már tényleg vészesen közeledett a vége, de hát mit volt tenni… Repül az idő, ha az ember jól érzi magát. James a szám végén szól néhány szót Kirk-ről, akit mint mindig „Ripper”-nek nevez, és beprezentálja nekünk a szólóját. Hihetetlen, hogy tud szólni az a Les Paul tiszta hangszínen. Amint lement Kirk kicsit több mint 1 perces szólója következett az a szám ami miatt tuti, hogy olyanok is kijöttek akiknek igazából lövésük sincs a Metallica-ról. Bezony… „NOTHING ELSE MATTERS” Mióta csak ismerem, szerelmes vagyok ebbe a számba. Amilyen egyszerű, annyira nagyszerű. Az intro alatt James sétál be méltóságteljesen, mosolyogva, és leül az időközben elhelyezett székre. Egyedül adja elő a dalt. Csak a dal közepén jönnek be a többiek. Pont James szólójánál vesztettem el a fonalat, ugyanis a szóló előtt 1 másodperccel elhajította a pengetőjét, ami engem fejbe talált, de mire feleszméltem, már majdnem vége volt a szólónak, mivel azzal voltam elfoglalva, hogy megszerezzem a pengetőt. Fuck no James!!! Szóló végén James kicsit megőrült, hirtelen mozdulattal hangolt is egyet a gitárján, ez ilyen elborulás féle volt. Hiába tök őrült a faszi, de ezért szeressük. Ha jól rémlik ennek a számnak a vége felé, ráközelített a kamera a zenészekre, megláthattuk milyen tetkó van James nyakán, mi az a fehér izé Kirk kezén amit mindig hord, és meglátjattuk milyen felirat van Robert gatyáján hehe. Ja és James megmutatt a kamerába spéci Death Magneticos pengetőjét (amiből egyet sikerült bezsebelni ). Majd bejelentette az utolsó számot… Mi más lenne…. „ENTER SANDMAN”. Ez egy olyan dal ami megint nem nehéz, de akkora drájv van bent, hogy húúú! Milyen egy riff!!!! Koncerten erre csak fejet lehet rázni, meg üvölteni a szöveget. Sokan fikázták már ezt a lemezt is, mivel ezzel futottak be igazán, de amíg ilyen dalok sorjáznak rajt, szerintem hülye aki ezt gondolja. A szám vége felé feltartottam a papírom, amire a „James/Kirk give me your pick please!” felirat volt írva, vicces volt ahogy James próbálta kibetűzni mi van odaírva. Mikor vége lett a számnak megköszönték, hogy itt lehettek, és levonultak. Persze nem hagytuk annyiba, követeltük a ráadást. Meg lett az eredménye kb. 2 perc után visszajöttek. Egyszer csak felhangzott a Frayed Ends Of Sanity riffje Kirk girátjából, mi meg kapásból kántáltuk rá az „óó-íí-óó”-t, igen nagy volt. Persze tudtam, hogy ez csak poénkodás, ezt a dalt sosem játszották el végig élőben. (Sajnos…) James ezután röviden elmondta, hogy jópár együttes hatással volt rájuk ugyebár, és ők ezeket nagyon tisztelik, ezért is csináltak feldolgozáslemezt, plusz koncerten is játszanak dalokat. Mi most megkaptuk a „HELPLESS”-t, ami eredetileg a Diamond Head szerzeménye, és aminek nagyon örültem, mert szerintem egyik legjobb feldolgozás. Nagy jelenet volt, mikor Kirk wah pedálos szólója közben James és Rob is ott állt mellette, végre sikerült egy olyan képet csinálni mikor hárman együtt rajt vannak. A szám után én még egy feldolgozásra számítottam, de sokkal jobb következett. Mikor Lars elkezdett dobolni, már tudtam, hogy itt biza a „MOTORBREATH” fog jönni. Na, ha a For Whom meg a Sad But trappolós téma, akkor ez galoppozós. Hihetetlen energia feszül a dalban, pedig nincs 4 perces. Sajna gyorsan vége is lett.

 

Itt már tudtam, hogy egyetlen dal van hátra… És azt is, hogy mi. Igaz előtte Lars is megköszönte, hogy hosszú idő után itt lehet, és szólt még pár szót. Utána James szólt, bíztatta az embereket, hogy énekeljenek olyan hangosan, ahogy csak tudnak, akkor is ha fáj a torkuk vagy nincs hangjuk, neki sincs, de ebből csinált karriert. Hihetetlen a csóka! Mondta, hogy egy szám fog következni a Kill ’Em All albumról (üdvrivalgás), ami csak 3 egyszerű szó: „SEEK & DESTROY” (ahogy ezeket mondta számolta az ujjain). Jaja… Az örök záró nóta. Ez a szám mindent visz, James és Lars nagyon kitalálta magát a számot! Zárásnak tökéletes. Ez se egy bonyolult darab, de hatalmas erő van bent. James meg úgy kezdte a szöveget, hogy „We are scanning the scene in Budaoest tonight…” Apró gesztus, de jól esett. A szólót szokás szerint váltva játszották, utána meg mikor már a dal vége van, Rob megint bemutatta a pörgést, gitárostól. Vadbarom. Persze a jó értelemben. De sajnos az már nagyon a vége volt. Aztán pár pillanat múlva vége is lett. Hát ennyi lett volna??? Zenéből igen, de Metallica-ból nem. Nagyon rendesek voltak, zsákszámra szórták a pengetőket, amiből 2őt szerencsére sikerült begyűjteni. A dobverők ott mentek el mellettünk, arról sajna lecsúsztam, ahogy James kendőjéről, és csuklószorítójáról is, pedig azok is közel röppentek. Nem baj, szereztem az a lényeg. Utána még közös meghajlás, és búcsúzás aztán lementek a színpadról.

Na és akkor következzenek az észrevételeim: Maga a koncert tökéletes volt. Még ha páran szeretik is hangoztatni, hogy bénázás volt a színpadon. Ezeket az embereket sajnálni tudom. Lehet, hogy 1-2 hiba itt ott becsúszott, de most őszintén, ki az a hülye aki erre figyel??? Lehet szidni Lars-ot hogy nem jó dobos, meg Kirk-et, hogy pocsék gitáros, és sokat wah pedálozik, de nélkülük tuti, hogy nem lenne ugyanez a Metallica. Ezért lehet szeretni nagyon, mert ők épp azt teszik bele amitől ilyen jó lesz. (Ha egy Mike Portnoy lenne a dobos és egy Jeff Loomis a gitáros, nem lenne ugyanaz, ebben biztos vagyok, akkor ez is csak egy két órás technikaóra lenne.) Teljesen korrektül és profin játszották végig a kicsit több mint két órát.
A zenészek hihetetlenül belakták a böhöm színpadot, volt futkosás minden fele. Komolyan, sokszor nem is tudtam mit nézzek. James hozta a szokásos vicsorait, mozdulatait, Kirk dettó jött a kiállásaival, Rob egy ősember, baromi nagy mozgása van, azok az ugrálások, meg a settenkedése valami marha nagy (bár ezt videókból már tudtam), Lars meg a hülye nyelvnyújtogatásait tolta, plusz néha kisomfordált oldalra, pl. a Fade To Black vége felé. Látszik, hogy kő profi mindegyikük. El se hinné az ember, hogy mit művelnek ha nem látja.

 

Ami kis negatívum volt, hogy már az első szám elején úgy odaszorítottak a kordonhoz, hogy néha levegőért kellett küzdeni. Hülye magyar módra nyomtak előre mint állat, pedig ahogy megtudtam hátul még volt bőven hely, nem hiszem el, hogy az a fél méter olyan sokat számított volna. Hiába a többség így tud „bulizni”. Nem túl élvezetes úgy végignézni a koncertet, hogy néha az ellen küzdj, hogy el ne ájulj. Ezt nem élveztem annyira, de a koncert élvezeti értékéből nem von le semmit, ott nem számított annyira, csak utána még fájt mindenem. Ja és a secusok elég tahók voltak, de ezt megszokhattuk. Amúgy semmi más negatívum.

Mindent összevetve ezt az estét soha nem fogom elfelejtetni, életem legnagyobb koncertje volt, és szerintem marad is örökre. (Csak azt sajnálom, hogy úgy elrepült az idő, mire észbe kaptam vége is lett. Hihetetlen gyorsan letelt az a két óra.)”

Köszönöm Metallica!!! „METAL UP YOUR ASS!!!”

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára