Várakozásomat felülmúlta az a kisebb tömeg, amely érkezéskor fogadott. Az első zenekar – egy rumi street punk formáció – már játszott, a nevük Fé7 és épp a hangulatot igyekeztek felizzítani. Jópáran meg is mozdultak, de sajnos még nem annyian, hogy egy vérbeli pogó kialakulhasson. De ennek hiányában is mindenki nagyon jól érezte magát, néhányan a keménymagból masszívan biztosították az odaillő hangulatot!
Kis várakozás után, – amelyet mindenki a folyadékveszteség pótlásával töltött – felállt a következő zenekar is, a Pacific punk. Ők szombathelyiek, de a stílus maradt a street, ahogy illik… 2009 szeptemberében alakultak a régi Red Moonból és egy idézet tőlük talán mindennél jobban jellemzi a zenekart és a tagjai világszemléletét: „A zenekart Badics, Janika és Ati alapította, azzal a céllal, hogy olyan zenét próbálljunk csinálni, ami életszemléletünknek és nézeteinknek is megfelelő, és közben jól is érezzük magunkat. Nemet mondunk mindenfajta rasszizmusnak, függetlenül a bőrszínre, szexualitásra, kultúrára, vallásra, nyelvre vonatkozóan. Nemet mondunk az erőszaknak és az értelmetlen háborúknak. Számunkra az egység a legfontosabb.” Itt aztán voltak hajmeresztő akkordok, ugyanis Badics nagy Jimi Hendrix rajongó, és ha valaki szintén az, az bánhatja, ha nem volt ott! Jó kis punkot hallhatunk az odaütős fajtából, mind szövegileg, mind zeneileg.
Újabb folyadékvételezés után az est házigazdája, a Pampers következett. Ekkorra már az emberek is szépen besűrűsödtek a tánctéren, mint a jó főzelék. A zenekarban mindenki elfoglalta a helyét és a húrok közé csaptak. Volt pogó rendesen, még szörf is, ahogy kell, csak úgy hasította a beavatott dobhártyákat a talpalávaló! Néhány feldolgozás is elhangzott, mint például a Ramones örök klasszikus Blitzkrieg Bop és persze saját számok. Ez volt az est egyik fénypontja, a színes tarajak csak úgy szelték a füstös levegőt!
A Pampersék után következő zenekarról nem is tudok mit mondani… Spontán formálódott! Adott volt egy gitár és egy basszus, a többit összeverbuválták. Zolika a Pampersből beült a dobok mögé, egy önkéntes zenekedvelő pedig a mikrofonhoz állt. Ad hoc cserélődtek az emberek, mindig az kapta maga elé a mikrofont, aki tudta a számot. Mondanom sem kell, itt szinte kizárólag feldolgozások szóltak. Sokszor lehetett hallani kiszólásokat is, ilyeneket például, hogy: ” Tudja valaki ezt a számot énekelni?” De nagyon hangulatos volt! Igazi „bolondokháza!”
Ezután következett az est másik fénypontja, a Hungária cha-cha-chára szólitott. Igaz, ők nem léptek fel, de ez nem is számított, szólt lemezről minden, ami lábnak ingere, a Beatlestől elkezdve a cigányzenéig… Hirtelen párok alakultak a tánctéren és mindenki felüdülten táncolt. Mit is mondjak, én jól éreztem magam, és nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel! Még ilyet…!
