Pop is dead – avagy mi maradt a könnyűzenéből napjainkra

Kezdjük történetünket a legalapvetőbb, ámde szomorú ténnyel, melyszerint a pop halott. Töröljük le nosztalgiából elejtett könnyeinket, felejtsük el fiatalkorunk nagy könnyűzenei ikonjait és fogadjuk el a tényt: a pop végleg elment (már egy ideje).

 

Az 1990-es évek derekát követő időszakra tehető az utolsó rozsdás szegek beverődése abba a bizonyos koporsóba, amely a 2000-es évekre a jóízlés számára már a vállalhatatlanság szintjére, azaz föld alá (a szemét közé) süllyesztette azt az irányzatot, amelyet egykor popzenének, vagy könnyűzenének hívtunk. Tudjuk, ha valami a föld alá kerül, akkor az előbb-utóbb rothadni és bűzleni is fog. Ezt a rothadást viszont rajtunk kívül úgy tűnik, sokan, köztül a zeneipar sem hajlandó észre venni, teliszájjal hirdetik a mai napig: a pop bizony jól van. Él és virul! Nekünk márpedig itt, valami bűzlik! Talán egy jólsminkelt élőhalottat próbál ránksózni a szórakoztatóipar soha meg nem álló gépezete? Esetleg komoly plasztikai beavatkozásokon esett át a nevezett, főleg a ’80-as években virágzó irányzat – egy biztos: egyszerűen nem ismerünk rá.

Az igazság ugyebár odaát van, így nem tudjuk, mi is történhetett. Valami viszont nagyon bűzlik a könnyűzene háza táján. Ma már nincsenek igazi alulról jött, a „nép” által felemelt, majd istenített világsztárok, pop-ikonok, trendalapítók/alakítók, nevelők és példaképek. Helyette 15 perc hírnév, hype, majd „amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan tűnök el a süllyesztőbe jelenség” van. Igazi tehetség, alázat, szeretet, példamutatás már rég nem jelentenek útlevelet a reflektorfénybe. 

 Annál inkább jelent a ripacskodás, a pojácaság és a gyakran csontig maró irritáció. Instant világ, instant sztárokkal, rövid szavatossági idő mellett…

Nincs értelme nevekkel vagdalkozni, sarat dobálni, mindenesetre elgondolkodtató, hol vannak a mai „sztárjaink” a régi idők ikonjaihoz képest. Elgondolkodtató, mit is ad a mai popzene felszínen látható, a médiafigyelem fókuszában álló része nekünk? Sajnos ma (futószalagon) gyártják a sztárt, a trendet, a hozzá kapcsolódó brand professzionális kiépítésével pedig gerjesztik a piacot. De  akkor mi van a zenével? – Tehetnénk fel a kérdést. Mi lenne, semmi! Huszadrangú tényező a sorban. Sajnos a totális gagyi és a plasztik korát éljük, amikoris – kis túlzással – bármilyen felcicomázott fekáliát önként, dalolva nyel be a közönség, ha megfelelően kommunikálják neki, hogy az trendi. Ahogy deklaráltuk a bevezetőben, a pop hát halott, de még halálában sem nyugodhat, hisz forog a sírjában, sőt mi több, még a koporsófedelét is lerúgja dühében és szégyenében. Halálában sem szabadulhat az idiokrácia korából! 

 Legyünk hát könyörületesek! Adjuk meg a neki járó végtisztességet! Engedjük el, ne gyalázzuk tovább! Ennyi kijár neki, hogy emléke régi fényében ragyoghasson.

A továbbiakban a mai helyzet siratása helyett nézzünk inkább utána, ki is volt ez az egykor makulátlan renoméjú pop-uraság. Anyakönyvi kivonta szerint, popzene, avagy könnyűzene néven született az áldozat a 20. század ötvenes éveiben. A rock and roll kialakulásával kezdődő, az Egyesült Államokban létrejövő szórakoztatóipari szegmens, a popkultúra része, és paradox módon annak létrehozója/megteremtője. Újdonság, hogy a gyártás, terjesztés, és az értékesítés szakaszában egyaránt minden addiginál tudatosabban és határozottabban számol és számolhatott a lehetséges célcsoport(ok) gyorsan formálódó igényeivel, mi több, igyekszik formálni azt. A popzene a fiatalságot is komoly szokásokkal rendelkező, addig nem látott keresletet generáló fogyasztóknak tekintette, átalakítva ezzel az addig szinte csak felnőttekre alapozott szórakoztatóipart.  

Gyermekéveiben, a  20. század közepén folyamatos volt a technikai fejlődés, szerencséjére a hangrögzítés terén is. A hanglemez, a fonográf megjelenése és elterjedése a rádió korszakában már a távoli előadó zenéjének határokon túli terjesztését, népszerűsítését is lehetővé tette. A zene demokratizálódásának kezdőlépése volt a zene éterbe juttatása. Idővel a hanghordozók, például hanglemezek evolúciója lehetővé tette, hogy pár perc helyett akár másfél órányi zenei anyagot is rögzítsenek. A magnetofon volt az első eszköz, amelynek köszönhetően a rádióban elhangzott zene másolhatóvá vált a hanglemez megvásárlása nélkül. Az elhangzott zene másolása, a hanglemez megvásárlása nélkül?! Én naiv, azt hittem, ilyen borzalmas dolgok csak az internet korától léteznek, de lám ezek szerint, a napi „megélhetésért küzdő”, „mélyszegénységben” tengődő zeneipari lobbit már hosszú évtizedek óta sújtja ez a dögvészszerű tragédia. Ekkor még nem védték a fiatalkorú naiv popot olyan vigyázó, (ál)érdekvédő szervezetek, mint az idehaza ténykedő „XY” szervezet a 2000-es évektől. Bár meg kell hagyni, ha valamiből, akkor a popból talán valamicske tényleg befolyhatott a szervezet kasszáján kívül az előadók brifkójába is, nem úgy, mint az egyéb irányzatok tekintetében.  

A segítők sorában a TV, vagyis a  televíziózás is nagyban elősegítette a pop, mint zenei műfaj és trend terjedését. Leginkább az 1981-ben induló Music Television tett ennek érdekében nem keveset. Az MTV végleg megváltoztatta  a mi, hova, mennyi, milyen formában arányát, nem utolsó sorban azóta tudjuk, hogy „video killed the radio star”…

Mindezen folyamatok szép lassan, de annál biztosabban (a 20. század végére), a zene globalizációjához vezettek, vagyis az újonnan alkotott zeneszámok szinte azonnal elérhetővé váltak a világ nagyobb részében. Alanyunk Rockefellerként lubickolt a hirtelen jött ismertségben, így boldog-boldogtalannal összeállva folytatta világhódító útját. No, azért nem mindenhol persze, mivel a keleti blokkba erős szűrés, előélet-tanulmányozás és teljes átvilágítás után tehette csak be a lábát a vasfüggöny, kapitalista rolóra való cseréje előtt. Vigyáznia kellett magára, mert könnyen nem kívánatossá válhatott a legvidámabb barakkban, vagy attól keletre. Értetlenül állt a „vadkelet” sivár kulturvilágában, mikor összetűzésbe keveredett a 3T nevezetű ellenségével, mely T betűkből csak kettő jelenthetett rá veszélyt, de ez már egy másik történet. Nyugati barátunk így világot látott az államszocializmus országaiban is, ahol otthagyva nyomát, azonnal követökre talált. A ’80-as évekre családot alapított, leszármazottjai máig tovább élnek különböző irányzatokban (synthpop, electropop, eurodance, …stb) és popkulturális tárgyakban. Emlékének végső megcsúfolása a ma csak retronak hívott jelenség, amely bátran állít (akár) egy kategóriába egy 25–30 éves örökbecsű könnyűzenei darabot egy páréve született és csecsemőként el is halálozott ipari pophulladékkal.  Élete talán legszebb időszaka a nevezett ’80-as évek volt, jómagam is ekkortól kezdtem szorosabbra fűzni vele a barátságot. Sokat tanultam tőle, jó mesterként alázattal tekintettem rá.

Az 1990-es évekre már világszerte sztárként ünnepelték nekrológunk szereplőjét. Aki tudott, nyúlt, vagy lopott tőle/belőle. Mindenki, „csak még egy bőrt” szeretett volna  lehúzni róla, így nem meglepő módon elindult lefelé az a bizonyos szekér. Ha legendává akart volna válni, még ekkor kellett volna elegáns módon “fejbelőnie” magát. Mint tudjuk, nem tette. Szépen csendben kivérzett a szélessáv és a lájk korában.

Ébredjünk fel, nincsenek már csodák és nagybetűs popsztárok. A hanyatlás rég elindult a pop csak egy, a sok áldozat közül, és még messze nincs vége a menetnek. Halkan és szomorúan megjegyzem, az elektronikus (egykoron réteg-)zene is ebbe az irányba tart a jelenleg rajta élősködő, a róla a tízezredik bőrt lehántani akaró felfogás, a “mennyiség a minőség rovására” szemlélet és a „pokemonizáció” miatt. Na de, mit tehetnénk, dőljünk hátra, indítsunk el egy mai popslágert a youtube-on, tegyük ki a facebookra, like-oljuk és kész. Mit, tehetnénk, ha ezt nyomják mindenhol, akkor ezt kell szeretni ugye? Nincs mit tenni… – Relax, just do it, vagy relax, don’t do it…  

A döntés még rajtunk áll!  Végezetül, ha már Youtube, akkor itt egy pofás kis fricska a kommentek közül a mai könnyűzenére vonatkozóan: “Dear God, If we give you Justin Bieber can we PLEASE have Johnny Cash back?” – “Kedves Isten! Ha odaadjuk Justin Biebert, nem kaphatnánk vissza Johnny Cash-t?”

Nézzük az érem másik oldalát! – twickkk gondolatai itt olvashatók: Pop is not dead »

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára