Koranyári “folkelőzetes” a Tinódi Fogadó kertjében – a 4 PM játszott

Ha Sárvár és nyár, akkor – idén immár harmincharmadszor – nemzetközi folklórfesztivál augusztus derekán. Nos, ennek kapcsán egy jó kedélyű bemelegítés részesei lehettek azok, akik pénteken a Tinódi Fogadó kerthelyiségében töltötték el a tikkasztó hőség után estéjüket. Két népzenei formáció mutatta be műsorát: a hazai, a már-már patinás jelzőt is kiérdemlő Regös együttes, és az a folkbanda Stony Stratfordból, Angliából, akiknél Kálóczi Gyuriék két éve vendégeskedtek már. Egyszóval ők már ismerték egymást, mi még nem őket.

A – divatos jelzővel illetve – vérprofi sárvári banda a tőle megszokott magas színvonalon muzsikált, repertoárjának ismert darabjait bemutatva. Én személy szerint most szembesültem először igazán azzal, hogy az együttes mókamestere, konferansziéja, sokoldalú zenésze, Szabó Bandi már nincs közöttük. Az örök ifjúságából a jelző maradt, a jelzett azonban irgalmatlanul elszaladt. Jó egészséget azonban innen is kívánunk neki. Kiemelkedő volt Nagy Gyuri dudajátéka, amely hangszer valójában szólóhangszer, és a bandában zenélésben majdnem annyira nehéz ezt jól kivitelezni, mint azt Bandi bácsi a tekerőjével tette. Rövid szünet után a Dél-kelet angliai, majd 8000 lakosú kisváros, Stony Stratford 4 PM nevet felvett folkbandája lépett a színpadra.

A négytagú csapatban profi, 40 feletti zenészek szerepeltek, így a zenekart irányító gitáros-bendzsós, Paul Martin, a fuvolán, blockflötén játszó, de a zenéjét tánccal is kiegészítő Lynn Swain, a szintén multiinstrumentális hegedűs-gitáros-énekes, Ian Entwistle, valamint a legfiatalabb, a tradicionális angol harmonikán, valamint a cajonon is jól játszó Tom Maxwell. A közép-, és nyugat-európai államokban a korai polgárosodás miatt napjainkban már nem érhető tetten az autentikus, paraszti kultúra hatása úgy, mint nálunk, Kelet-Európában, a Balkánon. Martinék is azt a fajta muzsikát játszották, melynek hangszerelésében a reneszánsz, vagy a korai barokk elemeit véltük felfedezni. Ez vegyült annak az 1960-as,’70-es években kialakult brit folk-rock divat elemeivel, beleértve a gitár, az ütőhangszerek megjelenését és vezérszerepét, melynek elegye adta ezt a ma is korszerű, divatos, jól befogadható muzsikát. A ’60-as évek végén Londonban az ausztrál Seekers együttes, a görög Cat Stevens, majd leginkább a skót Donovan kezdte el ezt a stílust Nagy-Britanniában, míg végül istenigazából – az immár bennszülött angolokból álló – Fairport Convention és a Steeleye Span együttesek az amerikaitól jól elkülöníthetően, a kelta, az ír, a wales-i, az angol népdalok dallam-, és ritmusvilágára alapozva kristályosították ki azt a stílust, amelyet péntek este is hallhattunk.

Paul Martin, a zenekar vezetője a helyi Cock and Bull együttes tagja is egyúttal. Nagy tapasztalatú zenész, aki a gitárjánál is többet használta az un. francia bendzsót, mely az eredeti 4 húros hangszer dupla húrozással teltebb hangot adó nyolchúros változata. Ő a francia vonalat erősíti a zenekarban: sokat lép fel francia népzenészekkel, dudásokkal. Egyébként a Cock is, és a Bull is egy patinás, régi Statfordi hotel volt már a középkor elején, és a két hotel a vendégekért folyó vetélkedése ma is ünnepelt néphagyományt szült a városkában. Lynn, a csapat hölgytagja ismerősünk már, hiszen a Stony Steppers tagjaként már fellépett a sárvári Folklórnapokon. Nemcsak kitűnő fuvolista és irigylésre méltóan jó blockflöte (furulya) játékos, hanem gyakran cipőt váltva az Appaleche vidéki angol step-clog táncossá vált, alaposan feldobva vele a hangulatot. Ian a tapasztalt zenész a csapatban, néhány James Taylor lemezen, mint kísérőzenész is szerepelt. Stílszerűen hegedült, nagy rutinnal gitározott, és Ő volt az, aki néhányszor a mikrofon elé állt énekelni. Az ír, a francia és az angol népdalok hangzásvilágára alapozva jó néhány saját dalt is előadtak vendégeink, Ian vezetésével.

Az igazi meglepetészenész a fiatal srác, Tom volt, aki mind hangulatában, mind ritmusában biztosította harmonikájával a forró hangulatot. Az angol melodeon, a diatonikus gombos harmonika távol áll a precíz, több oktávos billentyűs német tangóharmonikától. A szólót a jobb kézre eső mindössze 21 gomb lenyomásával, a kíséretet-akkordokat a bal kézzel billentett 8 gombbal szólaltatja meg. A dalok felénél Maxwell a cajon-ra, erre a doboz alakú ütőhangszerre ült, és azt hol finoman, hol vadabbul ütve, adta meg a ritmust. Nem mondom, egy bőgővel kiegészítve, teltebb lett volna a hangzás, de így is nagy élményt adott a kétszer is színpadra lépő brit alakulat. A műsort kezdő hazai Regös a vendégek blokkja után újra színpadra állt. Ebben a részben mutatkozott be a fiatal Vajda András cimbalomjával, amely óriási meglepetés és hatalmas siker is volt. A zenekar sokszínű repertoárjából ez a hangszerelés a banda népi együttes voltát erősítette. A Regösék után újra színpadra lépő 4 PM késő estig szórakoztatta a még kitartó vendégeket, alaposan bizonyítva, hogy bizony kíváncsiak leszünk augusztusban is rájuk, vagy a hozzájuk hasonló zenét játszó brit zenészekre.

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára