Karnyújtásnyi beszélgetés versekről, jótékonyságról Simon Jakabbal

Simon Jakab idén érettségizett a Barabás György Műszaki Szakközépiskola falai között, jelenleg ugyanitt végzi a technikumot. Annak ellenére, hogy műszaki iskola diákja, nem mindennapi módon vonzza a művészet. 2012-ben az Ashoka projekt és a művelődési központ partnerségével a Nádasdy-vár különböző helyszínein megszervezte a Lehetőségek Napja összművészeti találkozót. Már ekkor verselgetett. Idén már részt vett a Diákírók, diákköltők országos találkozóján, jelenleg pedig első minikötetének bemutatójára készül. A kiadvány bevételéből osztálytársa családján fog segíteni.

jakab

Hogy mi is segíthessünk kicsit a jótékony kezdeményezés hírét vinni, teázni invitáltuk Jakabot, közben pedig elbeszélgettünk versekről, utakról és persze magáról a Karnyújtásnyi című kötetről, annak háttertörténetével együtt.

LS: Hogy indult a kapcsolatod a versekkel?

SJ: Ha rákérdeznek erre, mindig azt a történetet szoktam elmesélni, hogy általános iskolás hetedik osztályos koromban volt életem első kétnapos osztálykirándulása. Faluban nevelkedtem, a suli egy kis iskola volt, tök jó kis közösséggel, szerettük egymást. Ezen a kiránduláson találtuk ki, hogy vicces lenne írni egy saját osztályindulót. Ebben végül részt vállaltam, természetesen szó sem volt semmilyen irodalmi igényről, ez csak mókázás volt a rímekkel, de mindenki szerette. Ezután aztán a nyolcadik tanévben sorra kerültek a kémiaórák, vicces versikék formájában örökítettem meg a közös kínlódásainkat, és mindig nagyon vártam, hogy az irományokat megmutathassam a többieknek. A pozitív visszacsatolásaik nagyon jól estek! Aztán, hogy ez az egész mikor kezdett komolyabbá válni, arra nem tudnék válaszolni. Azt szoktam mondani, hogy nem én választottam ezt, egyszerűen a versek találtak meg engem, és észrevétlenül léptek be az életembe.

jakab_4

LS: Az idei Diákírók, diákköltők találkozóján is részt vettél, ez azért már komolyabb a vicces versekhez viszonyítva. Rengetegen kezdték ugyanitt írói, költői pályájukat.

SJ: Persze, de azóta jónéhány év eltelt, sokat formálódtam. Folyamatosan változik a látásmódom, és sok mindent megtudtam azóta magáról a találkozóról is. Igen, küldtünk be – az újakhoz képest most már mondhatom, sőt, fontosnak is tartom azt mondani, hogy – régebbi verseket a találkozó pályázatára, és be is jutottam velük. Sokat tanultam az egészből, és nem is csak a zsűri által megfogalmazott kritikákból és tanácsokból, hanem elkapott beszélgetésekből is. Innentől kezdve igazából új időszakot számítok az alkotói pályámban. Ha nem bánod, itt megemlítenék egy veled kapcsolatos személyes vonatkozást is. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt, még a Lehetőségek Napja közös szervezésének időszakában megmutattam néhány akkori versemet, te azt mondtad, nagyon várod, hogy egyszer majd elszakadjak a rímektől. Tisztán emlékszem erre a mondatra, de akkor egyáltalán nem tudtam hová tenni vagy megérteni, el sem tudtam képzelni, mit akarsz ezzel mondani. Ez végül mára számottevővé vált az életemben, és azóta ugyanezt a tanácsot (egyben kritikát is) megkaptam nem egy, nem két embertől. Többek között a Diákírók, diákköltők találkozóján is ez volt a legfőbb észrevétel, azt mondták, abban van a legnagyobb erőm, ha mindenféle béklyót levetkőzök, hiszen az látszik, hogy ügyesek a rímeim, de az én esetemben nagyon kreálttá tették a tartalmat, ami szinte behódolt ezeknek a konstruált rímeknek. A mai verseim többsége már nem ragaszkodik a rímekhez, és ezzel együtt a “verset”, mint fogalmat is teljesen átértékeltem magamban. Egyáltalán nem érzem ma már sem a hiányát sem a szükségét ezeknek a megcsinált rímeknek.

418189_396392363754107_319236750_n

LS: Úgy fogalmaztál az előbb, hogy a Diákírók-pályázatra beküldTETEK verseket. Ez a többesszám mentort vagy mentorokat sejtet. Mesélsz róluk?

SJ: Igen! Igazából szinte az egész tanári kar segített az iskolában, főleg az irodalomért, művészetekért felelős ágazat. A találkozóra és a pályázatra elsősorban Rácz Péter tanárúrral készültünk, vele nézegettük át a verseket. Egyébként ő is megfogalmazta, hogy helyenként szerencsés lehet elszabadulni a rímektől. Segített a válogatásban is, és tulajdonképpen az egész találkozót ő ajánlotta a figyelmembe. Hogy őszinte legyek, én korábban nem is hallottam erről a rendezvényről.

jakab2

LS: Elszakadva a szigorúan szakmai részétől milyen volt a találkozó légköre belülnézetből?

SJ: Nagyon összetett élményanyagot kaptunk. Minden perc, minden kis momentum megmaradt, és jönnek velem azóta is mindenhová. Kezdjük azzal, hogy nagyon furcsán éreztem magam abban a közegben. Amikor az ember kilép a megszokott komfortzónájából, ahol – tegyük hozzá – talán épp ő tűnik kicsit furcsának, és bekerül egy másik környezetbe, ahol viszont mindenki ilyen “furcsa”, akkor csak kapkodja a fejét, hogy milyen érdekes személyiségek vannak, és főleg, hogy milyen sokan vagyunk… A legérdekesebb talán az volt, hogy ebben a környezetben olyan dolgokból is tanultunk és épültünk, amelyekről egyáltalán nem gondoltam volna. Bár díjazott nem lettem, de számomra az hogy ott lehettem, és ennyi mindent tanulhattam, önmagában nyeremény volt, persze azért biztosan hatalmas dolog lehet díjat átvenni is.

jakab_3

LS: A te alkotói utad a beszélgetésünknek csak az egyik szála. A másik szál a jótékonyságé, illetve egy bizonyos néhány nap múlva megjelenő köteté.

SJ: Igen. Igazából ez a kötet az én esetemben most egyenlő a jótékonysági vonallal, mert ha nem jön fel a téma, egyelőre biztosan nem született volna kiadvány a verseimből. Tavasszal, kora nyáron mesélt a tanárnőnk egy közös ismerősünkről, egyik osztálytársamról, illetve a családjáról, akik nagyon nehéz körülmények közé kerültek. Bár tekintettel a családra sem nevesíteni, sem részletezni nem szeretném a történetet, annyit mondhatok róla, hogy nagyon megrendített és megindított az osztályban mindenkit, és mindannyian azon kezdtünk gondolkodni, hogyan tudnánk segíteni. A kis közösségi összefogásnak sok eredménye lett, volt aki tartós élelmiszert gyűjtött, volt, aki ruhákat szerzett. Bennem akkor merült fel az ötlet, hogy talán segíthetek a versekkel is.

LS: Ez a rosszhír ezek szerint mély hatással volt rád. Megjelent ez a hatás az újabb versekben is?

SJ: Igen. Sokat is gondolkodom ezen, főleg mostanában, ahogy közeleg a kiadvány bemutatójának az időpontja. Azt hiszem, talán úgy tudnám leírni, hogy olyan embernek tartom magam, akit amúgyis a belsőnk dolgai érdekelnek igazán, és most hogy a segítésnyújtás reménye is folyton ott lebeg a szemeim előtt, méginkább érzékennyé váltam. Nehéz ezt megfogalmazni. Egyrészt a vállamon volt a súlya annak, hogy hoznom kellett a megfelelő mennyiségű vállalható verset, másrészt tényleg sok új érzést is felszabadított ez az egész. Többek között a kötet címadó verse, a Karnyújtásnyi is ezekből az érzésekből táplálkozva íródott.

IMG_0552

LS: Milyen lépések vittek az ötlettől a kötetbemutatóig?

SJ: Ez egy jó hosszú út volt. Épp azért, mert az elején nem volt készen megfelelő számú – általam minőségileg is vállalhatónak gondolt – versem. Ezért is csúszott kicsit az egész, ennek ellenére nagyon érdekes túra volt. Előszöris érdeklődtem a művelődési központban az ötletem realitása felől, ezután felvettem a kapcsolatot a tanári karral is: megkérdeztem Rácz Péter tanárurat és Fülöp Ildikó tanárnőt, és ők is támogatták a dolgot, hiszen ők is segíteni szerettek volna a családon, ahogy csak tudtak. Aztán a művelődési központ útmutatása nyomán egyeztetni kezdtünk a nyomdával is, ott is nagyon pozitív volt a fogadtatás, és egész végig végtelenül türelmesek és megértőek voltak velünk. Nagyjából itt csatlakozott be a történetbe iskolánk volt diákja, Csörgő Dániel is, aki minden vershez egyedi grafikát készített, így már két művészeti ágat tudtunk a cél szolgálatába állítani. A kötetbe szerkesztett 21 versnek az egyik felét azok az írások adták, amelyeket Rácz tanárúrral már korábban átnéztünk, a másik felét viszont már a Diákírók, diákköltők találkozója utáni időszakban írtam, tehát ezek elég frissek. Aztán amikor eljött a pillanat, hogy összeállt az anyag, megvoltak a versek, megvoltak a grafikák, az nagyon jó érzés volt.

LS: Mennyi példányszámban készült a kötet? Aki szeretne vásárolni és ezzel egy családot támogatni, annak mennyire kell igyekeznie a beszerzésével?

SJ: 110 darab lát napvilágot, ebből lejönnek a kötelespéldányok, ami azt jelenti, hogy a bemutatóra 100 megvárásolható kötetet viszünk. Első körben ennyinek a nyomtatási költségeire volt pénzünk. Nagyon bízunk az érdeklődésben!

LS: Milyen érzés, hogy elkészült egy köteted?

SJ: Hatalmas dolog, és nagyon nagy megtiszteltetés, hogy kézzel fogható formát ölt az én kis agyam szüleménye, pláne, hogy segíteni is tudok vele. Egyben nagy izgalommal is tölt el az egész, hiszen ezek azért mégiscsak a legbelsőbb, legintimebb gondolataim papírra vetve, és ez lesz az első alkalom, hogy ilyen relatíve nagy közönség olvashatja őket. Egyrészt nagyon jó, másrészt nagyon ijesztő érzés!

LS: Láttam a facebook-oldaladon, hogy slam poetry-beütésű próbálkozásokat is csináltok egy barátoddal. Lehet, hogy erre visz tovább az utad?

SJ: Számomra nagyon fontos a zene! A slam poetry pedig azt hiszem, az egyik legnagyobb kortárs, (nagyon mai) művészeti ág, és nekem is nagyon tetszik. Nagyon érdekesnek tartom az előadásmódot és a írásokat is, amiket eddig hallottam. A kötetben is akad már olyan vers, amelyik a slam jegyében igyekezett megszületni, szóval: igen, nagyon jó lenne egy olyan formáció, amellyel lehetne improvizálni, hiszen már akár egy szál gitár jelenléte is el tudja kanyarítani a gondolatokat. Jó lenne kóstolgatni a slamet, bár ebben mégújabbnak számítok, mint a verselők körében.

A kötet bemutatójára 2015. december 8-án, 17:00 órakor kerül sor a sárvári Nádasdy-vár könyvtárában. Ahogy Jakab is említette, az eladósokból származó teljes bevételt jótékonysági célra fordítják!