Jazz a sarkkörökről – az Arctica koncertezett Sárváron

Nem kis merészség kell ahhoz, hogy egy trombitás csupán egy bőgőssel és egy dobossal kiálljon a pódiumra jazzt játszani. Ide lőjetek, hiszen egyedül vagyok szólóhangszeres, a téma felvezetését, a dallamot, az improvizációk háromnegyedét nekem kell interpretálnom – mondhatta volna a sárvári Nádasdy-vár dísztermében az Arctica jazz-kombó szólistája, Bryson Barnes.

De nem mondta, hanem igyekezett ezen az estén jól zenélni. És ez többnyire sikerült is neki. Bryson Barnes a Miami Univesitate-en tanult, majd New York-ba költözött, ahol a kortárs zenétől a popon keresztül a szeretett műfajig, a jazzig sok mindent játszik, és zenét is szerez. Mike Parker, a bőgős szintén New York-i, de mint sok amerikai jazz-man, ő is Európába tette át székhelyét: a lengyelországi Krakkóban alkot. Ennek a transzatlanti vándorlásnak – ottani vélemények szerint – az okozója az, hogy Amerika elvetette édes gyerekét: néhány ortodox rajongón kívül a kutya sem kíváncsi a jazzre már ott. A kegyetlen kereslet-kínálati harc ellenére a műfaj oktatása a hazai pályán ma is magasfokú, így a „kitermelt” művészek kénytelenek átjönni a vén Európába, ahol még most is megvan a műfaj iránti érdeklődés.

Bryson és Mike Parker bőgős 2007-ben jöttek össze New Yorkban, majd már itt, Párizsban csatlakozott hozzájuk a trió harmadik tagja, az olasz származású, de Franciaországban alkotó ütős, Tim Campanella. Nevük, – Északi-sark – arra utal, hogy zenéjük a sarkkörön úszó hatalmas jégtömbök nyugalmából, ugyanakkori méltóságteljes mozgásából merít inspirációt. A sárvári koncert lemezbemutató előadás volt: az idén ősszel a boltokban került albumuk, – s minő ötletfordulat – a címe Antarctica, azaz a Déli sark volt ennek apropója. Barnes a felvezető számban, a Prelude-ben még ansatz-problémákkal küzdött, majd egyre jobban magára talált: hangszere magabiztosan szólt az olyan borongós, szomorkás hangulatú számokban, mint az Antarctica, vagy a Pure Imagination. Elképzeltem magamban, hogy 30 évvel ezelőtt talán Ingmar Bergmann is örömmel vette volna filmdrámáinak zeneszerzőjeként Bryson bejelentkezését.

A címadó számban aztán a trombitás eleresztette első egészséges impróját is, persze már a swing lendületében. A rock-blues-os Creeper című szám talán nyitás volt a közönség felé is: a könnyen emészthető, három akkordra alapuló trombita- és bőgőfutamok kissé primitívnek tűntek akkor. A következő számokban aztán helyreállt a rend: bonyolult ritmus- és hangnemváltásokkal izgalmas zenét adtak elő a zenészek. Mike ismét bebizonyította, hogy hangszere mestere: sokszor agresszív, vad húrtépései nemcsak ritmust hoztak, hanem a dallamot is rendezték. Úgy látszik, hogy az atlanti metropoliszban sok jó bőgős terem – hogy csak a vasi közönség által jól megismert Joe Fondára utaljak. Az olasz-francia nem sok hangszert cipelt magával: a minimális dobszerkót is csak módjával szólaltatta meg. Zenei értelemben nemesen kísérte a kollegákat, nem csörömpölt, de a néha alkalmat teremtő 2–3 perces szólóiban megmutatta, hogy nemhiába hozhatta a ritmust egykor Marcus Miller mögé is. Az Unwritten című balladában, igényes rögtönzése után aztán már bíztató tapsot, “Bravo!”-bekiáltást is kapott az egyébként szerényen viselkedő trombitás szólista a nem túl nagyszámú, ám lelkes közönségtől.

Egy hosszúra nyújtott, bonyolult free-jazz kompozíció alatt jelent meg egy termetes lepke a teremben, aki fittet hányva társaira – akik, hol máshol jobban, mint egy ódon múzeum falai repedéseiben, biztonsággal behúzódtak már télire – ördögi táncba kezdett, és nagyrészt a zenészek között cikkázott. Ezek voltak a nyílt terek, a kemény groove-ok, a ritmusszekció pulzitív interakciójának percei. Az ezt következő gyönyörű, végig megkomponált balladában aztán már végre lepke nélkül élveztük Barnes fúvósjátékát. A szólista bebizonyította, hogy a melódiától nem kell félni a jazz-ben: a szám szépen felépített struktúrája egy borongós érzetű, de mindenképpen egyféle hangulatot árasztó muzsikát produkált.

A sárvári koncert teljes hanganyaga (letölthető):

Az utolsó, majd a vastapsot követő ráadásszámban már ismét a jól bevált swing lüktetett, Rubben Ford blues-jazz gitáros szerzeményében ugyanúgy, mint a meghajlást követőben, melyben a jó öreg Freddy Hubbard harmóniáit véltem felfedezni. A trombitás, – szüneteiben– érdeklődve figyelte a reneszánsz terem csodálatos freskóit, mint ahogy a zenekarvezető bőgős is meghatottan tett említést elköszönőjében fellépésük helyszínéről. Úgy látszik, nem csak a hallgatóságnak volt élmény az Arctica sárvári koncertje…

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára