Groezrock 2012 fesztivál (Meerhout BE, ápr. 28–29.) /FesztIVAN #4./

Idén már a 21. alkalommal öltött testet a Groezrock fesztivál a Belgiumban található Meerhout nevű városka kempingterülete körül. Egy 400 fős Positive Mind fantázianevű kempingbuliból nőtte ki magát a belga fesztiválszezon immáron hagyományos nyitóeseményévé, s a közel 32 ezer látogatója sem véletlenül veszi útba évről-évre, hiszen a punk-rock-hardcore zenei felhozatal nagy öregeit és ifjú tehetségeit egyaránt szállítják, az elmúlt évektől kezdve pedig mindig egy kevés modern metal is frissíti az előbb vázolt elegyet. Sokszor olyan tengerentúli zenekarok is tiszteletüket teszik itt, amelyeket ritkán lehet csak felénk látni; egy szó, mint száz, minden évben nagy csokor kellemesen érdes hallgatni valóval szolgál a „beerhout”-i két nap. Na igen, kellemes sörélménnyel is gazdagodhat az ember, ha már Belgium…

A koncertek idén négy sátorban zajlottak, ezeken felül volt még egy kamaraszínpad is, ahol leggyakrabban a fellépő zenekarok egyik-másik tagja szórakoztatta akusztikus szettel a (nem is mindig) maroknyi érdeklődőt. Kétségkívül ez a szeglet volt a fesztivál leghangulatosabb része, s ha az andalgás hosszútávon nem is az én műfajom, azért jól esett néha itt megpihenni egy-egy fajsúlyosabb zenekar után, vagy éppen a kevés üresjárat egyikének alkalmával.

A szokásos fesztivál-enteriőr lefestésétől eltekintek, elég legyen annyi, hogy még a csapból is barna Leffe sör folyt, s míg a húsos hamburgerért nem kellett sorban állni, addig a vegetáriánus ételeket prezentáló bódéknál akkora sorok képződtek alkalmanként, mint a kórság. Ezek láttán nem volt nehéz rájönni, hogy a fesztiválozók kétharmada vegetáriánus lény, ennek a létformának minden toleranciájával és extravagáns túlkapásaival megáldva. A kemping- és grillzóna hogylétéről sajnos nem tudok érdemben tudósítani, ugyanis a sátrazást eleve elvetettük, az időjárás pedig minket igazolt; szörnyen hideg volt utolsó éjszaka, kishíján a sörösüvegre fagyott a kezünk, míg a fesztiválbuszra vártunk hajnalban. A grillzónába csak azok mehettek be, akik igazoltan a kempingben laknak. A fesztivál egészét uralták a szigorral, de mértékkel kiszabott korlátok, s ez a kérlelhetetlen pontosság a fesztelenség és nyugalom alapfeltételének bizonyult a későbbiekben, hiszen több-tízezer punk-rockert atrocitások nélkül egy helyen és jókedvben tartott.

Lássuk most már a zenei felhozatalt, mégpedig nem feltétlenül időrendben, sokkal inkább tematikus blokkokban. Nyilván nem láttam minden zenekart, sőt rengeteg átfedés volt a rengeteg fellépő miatt, így még azt sem tudom ígérni, hogy a „kihagyhatatlanokat” nem hagytam ki, ugyanis, aki megnézi a hivatalos weblapot és a teljes két nap műsorát, az biztosan ki tudná alakítani a saját nyomvonalát, én viszont csak a sajátomról tudok beszámolni. Mi több, a szokásos “jó volt a hangosítás/fos volt a hangosítás” részektől is eltekintek, egy ilyen fesztiválon amúgy sem ez a legfontosabb.

Rengeteg olyan fiatal dallamos hardcore/post-hardcore/punk-rock banda volt mindkét nap a korai időpontokban, melyeket nem sikerült eddig elcsípnem máshol, de rettentően érdekelt, hogy élőben mit tudnak, így itt igyekeztem résen lenni. A The Menzingers koncertje volt az első ebben a sorban, nem is okoztak csalódást, bár a játékidőt tekintve mindegyik zenekar bő fél órát kapott csak ebben az idősávban. Szó se róla, a legtöbben éltek e kevéssel is, túlnyomó többségében igen jól válogatták össze a „szetlisztjeiket” (ezek részletezésétől szintén eltekintek, amúgy meg nem is emlékszem már rá pontosan ). A The Menzingers idei albumánál (On The Impossible Past) csak a The Wonder Years legutóbbi korongja (Suburbia Ive Given You All And Now Im Nothing) tetszett jobban az elmúlt időszakban (a verhetetlen borítójáról nem is beszélve). Bár ők voltak talán a legdallamosabb alakulat, akit a két nap folyamán meghallgattunk, mégis irtó energikus bulit adtak. Néha az „acsarkodás” helyett muszáj ilyesmi zenékkel is „kezelni” magát az embernek, na. Az iménti két bandán túl a Red City Radio érdemel még említést ebben a tematikus körben, kellemes pop-punk zenéjükkel szintén elég szórakoztatóak voltak az amerikai gitárnyúzók.

Robogjunk is tovább a The Bouncing Souls és a Make Do And Mend koncertjeire, akik túl azon, hogy műfajuk feltörekvő zenekarai, egyre stabilabb teljesítménnyel is igyekeznek az elvárásoknak megfelelni. Mindketten részt vettek előzenekarként a Hot Water Music legutóbbi magyarországi koncertjén, s ezen a fesztiválon is hozták a kötelezőt, nem mellesleg a Make Do And Mend azóta headlinerként is bizonyított Pesten a Dürer-kert kistermében. Ha már az előbb említettem a Hot Water Music-ot, akkor elérkeztünk a beszámolóm azon részéhez, ahol felsorolom azt a pár zenekart, akik miatt érdemesnek találtam elbumlizni Belgiumba. Az első ilyen Chuck Ragan zenekara, a Hot Water Music, ami bár kissé rezignáltnak hatott a – hozzájuk mérten – korai kezdésnek köszönhetően, azért nem vallottak szégyent, de tény, hogy egy klubbuli esetükben jóval szerencsésebb választás. A következő finom falat a Thrice volt, akik hivatalosan már tavaly feloszlottak, így ez az utolsó európai turnéjuk egyik állomása volt, és engem elvarázsoltak, annyi szent. Amit atmoszféraépítésben tudnia kell egy hasonló zenekarnak, azt ők tökéletesen és görcsmentesen kivitelezték a színpadon, emellett a frontember, Dustin Kensrue (Chuck Raganhez hasonlóan) az akusztikus színpadot is elkényeztette egy személyesebb szettel. Ami igaz, az igaz, aki a korábbi hardcore-áztatta lemezeiket kedveli, az utolsó két nagylemez érett, de kissé merengő rockzenéje pedig a torkán akad, az már nem szórakozott volna ilyen jól, de én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mind a régit, mind pedig az újat sokra tartom, más-más miatt. Az intézményként üzemelő Rancid, mint az első este fénypontja szintén hatalmas vonzerő volt, az alábbi videó láttán nem is kérdés, miért. (A második nap egy kis eső kíséretében a Rancid gitáros/énekes Lard Frederiksen street-punk bandája, az Old Firm Casuals is fellépett.)

 A Rancid fellépését követő napon a nagy hatású, de puritán punk/hardcore zenében utazó „vénségek” közül még két nagyágyú terítékre került, pedig már azt hittem, sosem láthatom őket a színpadon, de szemmel láthatóan kortalanságuk nem kérdőjel a továbbiakban. E két banda pedig a 7seconds és a Gorilla Biscuits. És ha már veteránok (így szeretnék én is megöregedni), akkor még a Lagwagonba és a Good Riddance-be is sikerült belefülelni.

A számomra fő vonzerőként ható zenekart még nem árulom el, előtte nézzük gyorsan azt a pár bandát (pusztán felsorolásra szorítkozva), akiket még legalább pár szám erejéig megnéztünk, de nem feltétlenül jelentették a fesztivál unikális vonzerejének bázisait (még úgy sem, hogy remek zenekarok), hiszen kis túlzással Budapesten, Bécsben vagy Prágában valamelyik hétvégén biztosan elcsíphető valamelyik. Ezek a Your Demise, a The Dillinger Escape Plan, az Unearth, a (novemberben éppen fővárosunkat is útjukba ejtő) Parkway Drive és a Terror (akik pedig augusztus 20-án nyomtak egy kemény bulit Budapesten).

És végre elérkeztünk (a nem csak általam) oly annyira várt zenekarhoz, a Refusedhoz, akik a második nap (és egyben a fesztivál) utolsó koncertjét nyomták a nagyszínpadon. Ez az umeai zenekar volt A kedvencem, mióta megismertem őket valamikor 1999 körül. Nem hittem, hogy egyszer még összeállnak, s amint kipattant a hír, kerestem is a legközelebbi lehetőséget (akkor még nem tudtam, hogy a Novarockon és számos egyéb helyen is fel fognak lépni), hogy megnézhessem őket élőben. Ám kezdettől fogva kicsit csalódott is voltam, mert nem tudtam, hogy szükség van-e erre, vagy éppen azt fogják leköpni, amiről régen prédikáltak? Nem is terhelek senkit a saját véleményemmel az ügyben, de annyit leszögezek, hogy a „kritikus szemüvegem” vettem fel a buli előtt, és még így sem mondhatom, hogy valami kivetni való is lett volna a koncertben. Csúcsprofi volt, rettentően jól szórakoztam, egy cseppet sem csalódtam az egészben (pedig még egy órát sem játszottak).

 Az objektivitáshoz azonban hozzátartozik, hogy a fesztivál botrányát is áttételesen a Refused nyári újraalakulásának köszönhettük. Scott Vogel – a pár órával a Refused előtt fellépő Terror frontembere – egy korántsem smúzoló jellegű beszédet intézett a közönséghez koncertjük közben, amiben jól alátett a Refusednak. Azt meg, hogy az őszinte megmondásnak és az uszításnak, vagy uram bocsáss rivaldafényvágynak hol húzódnak a határai, ne én mondjam meg (…se azt, hogy lehet-e érdemben „szépen”, vagy hitelesen visszatérni egy olyan bandának, mint a Refused).

Az elhangzottak leírva:

“A lot of bands that come around, they do their thing, they tell you how much they care, they write their songs, they write their lyrics, [and a] couple of years later, they disappear.They disappear, they don’t go to shows, they don’t support new bands, they don’t buy demos, they don’t give a fuck about me or you. But for some reason, we give them the mighty dollar to come back and play for us, a fake shell of what they once were. And yes, I’m talking about Refused. If you wanna support Refused, that’s up to you, but I don’t support that shit!”

De ne ez legyen a végszó, sokkal inkább az, hogy CSAK pozitív élményekkel telve érkeztünk haza a 2012-es Groezrockról, és ha lehetőségeim engedik bármikor szívesen visszalátogatok, akinek pedig felkeltette az érdeklődését a beszámolóm, az szintén ne sokat habozzon jövőre.

 

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára