“…Ez itt a helyi nirvána…” – idén is Kurt Cobainre emlékezett a B.A.D.

Talán sokak emlékeznek még a legendás A. E. Bizottság dalszövegének fenti soraira. Valószínűleg akkor, a kultikus ’80-as évek derekán még senki nem gondolta, hogy az avantgárd értelmezés mellett Sárvár amatőrzenei életére érvényes lesz egy szószoros is a B.A.D. vonatkozásában. De ahogy az már évek óta lenni szokott, az idei tavasz sem maradt Nirvana emlékest nélkül (Kurt Cobain tavaszi halála az apropó), melyet idén is a helyi illetőségű zenekar szállított a pinceklubba. Két blokkból álló műsorral készültek, ezúttal nélkülözve az unplugged részt. 

img27

A közönség izzításának feladatát “lepasszolták” egy fiatal zenekarnak, a velük egy helyen próbáló sitkei Tais Toi!-nak, ami okos döntésnek bizonyult, mire a házigazdák színpadra álltak, már mindenki kellőképp felkészült a nem kevesebb, mint két és fél órás tetőpontra.

A Tais Toi! fiúk leginkább saját számokat játszottak, punk alapokra épített mindenfélét, néhol hardcore-os, másutt metálos, vagy épp indie-rockos beütéssel. Hangzásuk kemény, a különféle stílusok esetleges keveredése a számokban viszont azt mutatja, hogy a saját útjuk még kialakulóban van. De legalább már kialakulóban. Természetesen feldolgozásokat is játszottak, ezek közül a legszimpatikusabb egy Tears for Fears dal feldolgozásának a feldolgozása, a Mad World volt. De ha már a szimpatikus dolgokat említem, meg kell pedzenem a kevésbé tetsző körülményeket is, például a néhány szám erejéig tartó énekesváltást. Farkas Gábor hangja – bár még némi érést követel – , jó úton halad, nagyon élvezhető volt az egész műsor alatt, még a hörgős énekek is feküdtek neki. Horváth Gábornak, a basszusgitárosnak kevésbé. Ott, akkor, abba a zenekarba az ő hangi adottságai, stílusa nem passzoltak bele. Kérdésemre a fiúk elmondták, hogy számukra ez is vállalható. Ezt alá is írom, egy zenész igenis legyen annyira önző, hogy bármi áron azt csinálja, amit kitalál, – valahol az egész alternatív zenei kultúra így alakult ki – ennek ellenére bízom abban, hogy ezek a nem éppen kedvező kísérletezések csak útkeresésük részét képezik.

tais

 

Az összességében kellemesen megalapozott est a B.A.D. zenekarral folytatódott – majd Phlenex-szel, az AZK új szelektorával zárult. A csapat jó fél éve nem igen mutatott magáról életjelet, viszont ahogy megtudtuk, teljes gőzzel dolgoznak az új számokon, az új albumon, amivel majd egy későbbi cikkben részletesebben is foglalkozni fogunk majd, épp ezért ezúttal nem elsősorban a saját szerzeményeiket, hanem a Nirvana covereket, magát a seattle-i őshöz való kötődésüket vesszük górcső alá.

img38

A Nirvana a ’90-es években elérte azt, amit nagyon kevesek. Korszakalkotót művelt a rock zene történetében. Nem valami jót folytatott mégjobban, hanem létrehozott egy egészen egyedit. Úgy gondolom, most, 20 évvel később épp egy ilyen “egészen egyedi” vonal hiányzik a kortárs könnyűzenéből. Vérátömlesztés kellene a mainstreamnek. Béláink (B.A.D. – Béla, a Disznó – a szerk.) valószínűleg nagyon is jól érezték ezt, amikor az új évezred első évtizedének derekán nekiálltak a saját számok mellett a grunge zene atyjainak zenéjét is magukévá tenni. Épp akkor, amikor illett és épp úgy, ahogy kell.

Fülöp Dani, a B.A.D. énekese ezidáig is kitűnő hangi kvalitásokkal rendelkezett. Mialatt azonban kissé visszavonulva készítik az új számokat, a fiús hangból, – amely eddig jellemezte – egy határozottabb, keményebb, igazi, úgymond rocksztáros hang vált. Ezt rögtön az első számuknál meg is mutatta, a Breed olyan erővel csapott le, hogy beleremegett a pinceklub. Legelőször a dobhangzás ragadott magával, Punky (Pándics András – dobok – a szerk.) beinvesztált egy zsírúj Mapexbe, ez általam nem várt mértékű erőt adott a szándjukhoz. Az unplugged rész hiánya miatt két személyes kedvencem, a “The man who sold the World” és az “Oh me” ugyan nem volt repertoáron, de a kompromisszummentes előadásmód, a mindent beleadás kárpótolt, egy dal, a “Where did you sleep last Night” erejéig pedig Szekeres Évit, a backLINE aranytorkú énekesnőjét is láthattuk/hallhattuk a színpadon. A közönség megőrült, a színpad előtti kis területen a tömeg ugrált, pogózott, táncolt. Úgy érzem, jó ideje hiányzott a pinceklub életéből az a fajta hangzás, az a fajta érzés, amit most a srácok elhoztak, visszahoztak nekünk.

Hajnali 2 óra körül végződött a koncert a “Smells like teen spirit”-tel. Láthatóan nem csak a közönség fáradt ki, hanem a zenekartagok is, ami nem csoda, hiszen tényleg beleadtak apait-anyait, egy nagyon izmosra sikerült szelekciós blokkal Phlenex zárta aztán az éjszakát.

img32

Felmerülhet a kérdés, miért érdemes épp a Nirvanának emléket állítani? Talán azért, mert – ahogy fentebb utaltunk rá –, épp az a fajta zenei hozzáállás hiányzik ma, amely őket jellemezte. Szövegeikkel, dallam- és érzésvilágukkal, az egész zenei értelemben vett metakommunikációjukkal meghatároztak, neveltek egy generációt. Ahogy minden új, az ő sajátnak tűnő arcuk is a régi tapasztalatokból épült fel (glam-metal-hard rock-indie), viszont olyan őszintén és olyan energiákkal született, hogy képesek voltak egyedivé, maradandóvá olvasztani a saját magukat ért hatásokat. Mi bizonyítaná jobban mindezt, mint az, hogy eltelt az a szükséges idő, amely már képes őket igazolni.

Cooper galériája a Liveimg-en »

Makrai Tamás fotói a vaskarika.hu-n »

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára