Idén második alkalommal került megrendezésre a tavaly nagy sikert magáénak tudható Nádasdy Történelmi Fesztivál. A háromnapos programok idén is ugyanarra a bevált koncepcióra épültek: egy kis reneszánsz, némi szecesszió, törökök, huszárok, nomád népek, no és persze háremhölgyek. Tehát mindenféle díszbe öltözött emberek masíroztak ismét a vár kopott macskakövein és a parkban felépített sátrak és lócitromok közt.
A 2009-es fesztivál nagy hiányossága volt, hogy egy központi információs központ híján a látogatónak úgy kellett összehalásznia a részleteket a komplex programokról, idén ezt a találó elnevezésű, a várhíd előtt elhelyezett Infó-Viskóval pótolták, így noha a szórólapokon a jól bevált módszer szerint ismét nem tüntették fel a helyszíneket, bátran fordulhattunk az ött ülő csinos lányokhoz segítségért. A délelőtti ágyúdörgésről ugyan lemaradtunk, de délután – még simán elérve a kánikula közepét – már ott voltunk, fotóztunk, nézelődtünk, érdeklődtünk, izzadtunk, és természetesen fogyasztottunk.
A Konkoly zenekar koncertjét sikerült először megtekintenünk. A múltkori Nyáréjfesztiválon már új dobosukkal debütáló zenekar második alkalommal mutatta be új albumukat, mely nemrég jelent meg Ének a porban címmel. A népi motívumokkal ötvözött zene szépen szólt az ötszög alakú udvarban, olyannyira, hogy az egyik sarokból egy épp unatkozó sziréna kétszer is megpróbálta lekísérni őket, ám végül Saci (Molnár Sándor – gitár) győzött, sikerült „visszavernie” a nem kívánt kíséretet Stratocasterével. Egy aprócska problémám azért volt a performansszal – a könyvtár ajtajából szóló, rendkívül rossz zenei érzékkel rendelkező szirénán kívül – Andi hangja a szintetizátor mögül néha belemosódott az érthetetlenségbe szöveg tekintetében, legalábbis a komplexebb, tömörebb hangszerelésű részeknél. Ez egyébként minden előadás esetében így volt.
A Colombre Band következett, a blues-os, funky-s, igazán vidám zene egyszerűségével hódított, három gitár és egy cajon (ülődob) volt a felszerelésük. Ahogy az előző zenekar esetében, úgy itt is, – ha nem lett volna olyan kegyetlen meleg –, minden bizonnyal másodpercek alatt táncra perdítette volna a hatalmas közönséget. Hiába – tavaly az eső, idén a hőség, minden évre kijut valami természettel való küzdenivaló a Nádasdyak népének. Szerencsére idén a sör és a hosszúlépés jóval kényelmesebb megoldást jelentett, mint tavaly az esőkabát.
A fél 7 körül kezdődő Hindi Fatima-előadásra azért már majdnem összegyűlt az időpontnak megfelelő ideális létszám a várudvaron. Különösen sajnáltam, hogy az előzőekről lemaradtam, ezt már rögtön a felkonf után éreztem. Egyébként a műsorokat bevezető szövegek idén meglehetősen bénára sikerültek, ezt Fatima koncertje előtt éreztem először, de sajnos nem utoljára. Azon kívül, hogy iszonyú hosszúra nyúltak, mondanivalójuk tekintetében a legkevésbé sem voltak szimpatikusak. Fatima óriási hanggal rendelkezik, testi adottságait elnézve pedig abban is bizonyos vagyok, hogy az utcán még a lányok is megfordulnak utána. Angyali arca természetes őszinteséget sugall, szívből jövő hangja pedig az egész teret betöltötte. Volna, ha a koncert előtt közvetlenül nem kell végighallgatni egy majdnem 10 perces, a legkevésbé sem lírai, sokkal inkább mézes-mázas monológot arról, hogyan is született meg Ő. Ez a fajta erőltetett, őt ikonná, mitöbb, kvázi félistenné avanzsálni próbáló szóhalmaz az egész varázst tönkretette, a kedves bájból még az előadás megkezdése előtt erőszakos nyomulás lett. Ezzel az egésszel személy szerint olyannyira nem értek egyet, hogy erre az estére így sajnos csak két pontot adnék (10-es skálán természetesen, ahogy az egyáltalán nem méltán népszerű főzőműsorban is szokás). Pedig Fatimának tényleg szép hangja van, ráadásul személy szerint is kedvelem, az előadás is szép volt, ennek ellenére képtelen vagyok arra, hogy az őt körülvevő körítésen szépítsek. Csak arra kérem, próbálja a csillogó fátylát valami diszkrétebbre cserélni, mert ez így már-már őt takarja el.
Az előadás vége felé egyébként törökök vonultak a várudvarba, ahonnan elkezdték rabolni a lányokat és – mivel egy leány katona is volt köztük – engem. A pasa elé vonszoltak minket, a várparkban felállított sátrában kellett térdre ereszkednünk előtte. Kérdezett felőlünk, nekünk pedig válaszolni kellett. Aztán ahogy egyre-másra jöttek a vitézek, hogy a hölgyeket kiváltsák, feltűnt, hogy az én kimenekítésemre rá se bagóznak. Kényszerű helyzetemből egy kiút adódott: ki kellett dumálnom magam valahogy. Megtudtam, hogy tatabányai székhelyűek, ide csak portyázni jöttek, és azt is, hogy csak áprilisban született meg a csapat. Aztán ahogy egyre jobban összebarátkoztam a vezérükkel, körbevezettek a táborban, megmutattak egysmást, karóba húzott fejeket, fegyvereiket, páncélzatukat, ételeiket, instant-hajlékaikat. Minden nagyon hiteles volt, a későbbiekben is sokat beszélgettem velük, nagyon szimpatikus tagokat számlált a hírhedt török sereg.
Az időt ilymódon elbeszélgetve Berecz András előadásának utolsó pillanatait sikerült elcsípnem csak. A fél világot megjárt, díjak sorával jutalmazott mesemondó műsorának javáról bántam lemaradni, ő volt a fesztivál történelmi hangulatának első igazi megalapozója. Az egyébként műfordítással is foglalkozó művész autentikus módon mesélte el a történeteit, tanulságos meséit. Őt követően a Soltis Lajos Színház készülődött. A Csongor és Tünde előadáshoz a színpadot nem alakították át, hisz személyesen ők képezték a díszleteket, szereplőket, de még a hangszereket is. A sámánisztikus köntösbe öltöztetett történet ugyan csak másfél órásra sikerült, viszont véleményem szerint a Somogyi István által rendezett darab ettől függetlenül követhető volt. A teljes megértéshez természetesen szükséges volt a mű ismerete is. Az örök boldogság keresése során, melyet Csongor Tünde képében talált meg, megismerte a létezés törvényeit is. A körkörös szerkezetű darab egészen szürrealisztikus képekkel volt tarkítva. A misztikus hatáshoz nagyban hozzájárult az is, hogy például a fát, mely az Édent hivatott jelképezni, hús-vér emberek alkották, csakúgy, mint az Éjt szimbolizáló fátylat, melyet szintén emberek mozgattak – bár ez utóbbi másképp nem is lett volna talán megoldható. Viszont a vásznat tartóknak mind-mind funkciót is adtak. Még nem láttam színpadon a darabot, így le is döbbentem a különféle váltásokon, például, hogy az ördögök végletekig menő idiotizmusa egy pillanat alatt át tudott csapni Mirígy babonázóan gonosz, hideg és kimért, sámáni stílusába. Mindenki ennek megfelelően is viselkedett a színpadon, a színészi teljesítményekben egyáltalán nem volt hiba, Mirígy kiemelkedően fantasztikus volt. Talán a főszereplő, Csongor miatt tudnék méltatlankodni, de ne feledjük, hogy passzív szerep az övé, vele leginkább csak történnek a dolgok. Az egyetlen döntés, amit magától hozott, tulajdonképp inkább egy felismerés, melyszerint a gazdagság, a hatalom, és a tudás is, mind-mind tévutak. A tévutak felismerése után mindannyiszor visszatér a történet a kiindulópontjához (Úttalan utamat járom …) egészen addig, míg végül egy következő síkon be nem következik a végső következtetés, miszerint ezek a dolgok tulajdonképp nem számítanak. Hisz’ csak Éj és csak semmi létezett és csak Éj és csak semmi fog létezni. A köztes út, amelyet mi fejlődésnek, vagy evolúciónak érzékelünk, csupán egy röpke pillanat, adott állapot. A történet tanulsága, hogy ahogy a 3 tulajdonság, úgy az elmúlás gondolata is emberi, és bár nem számít, ezek miatt a halandó sosem lehet maradéktalanul boldog. Nagy hatással volt rám a darab! Olyannyira, hogy mivel az Arany ászokos háttér nem tűnt túl autentikusnak, megtekintettem vasárnap a Ság-hegyen rendezett előadásukat is, amely minden szempontból tökéletes volt! A helyszín az erdő volt, a fények, melyek a darab igazán humoros jelenetei mellett is hangsúlyozták a történet komolyságát és a már egyszer látott történet alapvetően sokkal követhetőbb is volt.
Az előadás megalapozta a következő műsorszám, a tavaly már hatalmas sikert aratott Hollóének Hungarica hangulatát. A zenekar néhány tagcserén átesett azóta, viszont ettől csak ütősebb lett. A középkori világzenét játszó együttes a dudákkal, sípokkal, dobokkal valósággal földbe döngölte a mélyen tisztelt közönség elméjét, miközben kellemes női ének kísérte ezeket régi ritmusokat. Öröm volt látni az átélést a színpadon és a belülről kitörő energiát, ugyancsak öröm volt hallani az ősi táltos, néhol pedig egészen reneszánsz stílusú dallamokat. Az őket megelőző előadás hatásait csak fokozták, az est tetőpontjának gyakorlatilag a Hollóének Hungaricát tekinthettük, ahogy mondani szokták, a foglalkozás itt érte el igazán a célját.
Eztán, ahogy azt a tavalyi évben is tették, a vitézek látványosan bevonultak az udvarra, felsorakoztak, majd a seregszemlét követően megindult a táncház, ahol minden érdeklődő elsajátíthatott párat a kor lépéseiből. Az élménydús nap éjfél körül ért véget, az emberek fáradtan tértek nyugovóra. Habár az éjszakai hőség ezt nagyban megnehezítette, erőt kellett venni, hiszen ez még csak az első nap volt.
És a múlt ismét feltámadt – 2. Nádasdy Történelmi Fesztivál 2/2. rész »
