Első túrám: OKT Velem–Kőszeg 2010. december – Sárváriak a nagyvilágban, túrablog edíció

Őrültség, vagy a lelket építő zarándoklat-e inkább a metsző, hideg tél derekán, minden tapasztalatot nélkülözve nekivágni a Kéktúrának? A delejezett, ugyanakkor alázatos hangulatú írás, amely egy ilyen túra élményeiről született, sokmindenre figyelmeztet. Ki lehet lépni az ajtón, és önállóan, szinte spirituális úton megismerni a tőlünk nem is olyan messzire nyíló természetet, esetünkben a Kőszegi-hegységet.

okt_emlekmu

Az írást dalos jegyzi, aki egy hónappal ezelőtt járta be az Írottkő–Sárvár szakaszt.

“…a csípőm sajgott, a vállam ropogott, a talpam lüktetett, a combom remegett. És én, az őrült, mosolyogtam, és halálosan élveztem az egészet.”

Első túrám: OKT Velem–Kőszeg – 2010. december

Lévén ez lesz első túrám, szörnyen izgatott voltam, már hetekkel előre listákat készítettem, szervezkedtem, gyakorlatilag előtte vásároltam össze a túrafelszerelés zömét, hogy aztán rögtön élesben, hegyi terepen, téli körülmények közt teszteljem. E tényezők miatt tapasztaltabb bátyámtól, aggódó páromtól, és még sokaktól megkaptam a: “nagyon makacs és meggondolatlan vagy, ezt talán fokozatosabban kéne megszokni…” és hasonló intelmektől zengő szentbeszédet. Igazuk volt tudtam én is, de szeretettől és aggódástól teli hangjuknál erősebben szólt bennem az ösvények hívó szava.

Leginkább a hideg (-15 fokot jósoltak) miatt próbáltak lebeszélni feltett szándékomról, hogy mindjárt első túrámon – amelyre ráadásul egyedül indultam – a szabadban aludjak, úgy hogy csak egy +5 fokig ajánlott hálózsákkal, és mind tájékozódásban, mind bármely túrázás közben felmerülő gonddal szemben, csak két meglehetősen zöld füllel felszerelkezve álltam akkor álmaim útja előtt.
 

dalos

A kitűzött cél az OKT Írott-kő–Sárvár szakasza volt. Pontosabban Velem–Írott-kő–Sárvár, hiszen a legmagasabb dunántúli hegyre is fel kellett jutnom először, hogy beüthessem az első pecsétet ropogósan friss igazolófüzetembe. Ebből, mint az írásom címe is tudatja, végül csak a szakasz első, bár a szintek miatt legnehezebb részét sikerült teljesítenem, amit persze nem bántam. Általában imádok szervezni és minden eshetőségre felkészülni, viszont ez nem így volt (és feltehetőleg nem is lesz a magányos túrákon) a túratervvel kapcsolatban.


Úgy álltam hozzá, a lényeg nem az, hogy egy adott napon x-től y-ig eljussak, hanem hogy minden pillanatot kiélvezzek, ha bárhol jólesne megállni, gyönyörködni, vagy csak meditálni a csendben, este ülni a tűz mellett, akkor nem fogom az órát lesni, inkább rugalmasan ütemezek. Szó mi szó, nem vagyok egy teljesítménytúrázó karakter. Különösképp szerettem volna szép lassan, csendben járni, mert másik hő vágyam az volt, hogy állatokat is lássak, ami számomra mindig igazi csoda. Ahogy a reggeli fényben gyanakvó-kíváncsi őzek kis csapata figyel, és talán érzik, mennyire szeretem, és tisztelem őket, hogy eltanulhatom tőlük, hogyan kell harmóniában élni a minket körülvevő gyönyörű természettel. Lehet, butaságnak tűnik, de meglehetősen romantikus vagyok e téren (is), és hát ilyenekre szoktam gondolni…, mindig mosolyt lopnak arcomra és szívembe az állatok és növények, hegyek és völgyek…
 

És végre elérkezett az én napom, várva várt indulásom napja!
Előző este már mindent tételesen ellenőriztem, nehogy a Murphy-féle törvényekből eredően, az erdőben, az éjszaka közeledtével jöjjek rá, mely nélkülözhetetlen motyót sikerült otthon felejtenem. Bár ez rám nem jellemző! Óvatos duhaj vagyok e téren, százszor is átrágom magam a logisztikai részen.
Inkább éjjel volt még, mikor az óra felcsörgött, és már abban a pillanatban, a mély álomból fülig érő vigyorral ébredtem.
A buszom Sárvárról negyed 6-kor indult Szombathelyre, ahol 20 perc várakozás után indulhattam tovább egy másikkal Velembe.
A sárvári felszálláskor a sofőr rezignáltan értesítette a velem együtt öt utast, hogy „lehet, nem sokáig megyünk, mer’ nincs sebesség…”

hajnal

Így aztán végig a Szombathely felé vezető úton pozitív energiát sugároztam a jármű váltórendszere felé, és imáim meghallgattatva, zökkenőmentesen elértük a város buszpályaudvarát.
A húszpercnyi várakozást elütöttem a szemközt éppen nyitó benzinkúton kávézva, és már közben nagyon élveztem figyelni az álmos reggeli arcokat, az ébredező város ködben kóválygó hangjait.
A buszom szerencsésen megtaláltam, felszálltam, és egy nagyon kedves fiatal „mindenki barátja” fazonú sofőr készségesen segített, kérdéseimre elmondta, hogy szólni fog, hol kell majd leszállnom, és egyátalán… Sőt, mikor megérkeztünk, megbeszéltük, ha bármi probléma lenne, nem bírnám a „kiképzést” akkor a megtett úton visszafordulva, mikor érem el az utolsó, onnan hazafelé tartó buszt. Ekkorra már csak egyedüli utasként ültem a buszon, ami megerősítette bennem az érzést, hogy igazi felfedezőként, egyedül fogok nekivágni az „érintetlen” vadonnak…

A Kőszegi-hegység persze távolról sem vadon, de az én romantikus elmémben úgy zajlott le az esemény, mint egy filmben, a sofőr szól: – Eddig tudtalak elhozni, innentől már egyedül kell továbbmenned…”
A busz lassan eltűnt a szemem elől. Felemelő volt visszanézni a még alvó falu főutcáján, ahogy mint egy vörösen izzó késpenge, jelentek meg a nap első sugarai a horizonton, és ahogy ott álltam először vett körbe az a csend, amire már olyannyira vágytam. Csak az út mellett sebesen szaladó patak csobogása hallatszott, de az része volt ennek a csendnek…

panorama

Vettem egy mély levegőt, és elindultam felfelé az 582 m magas Szent Vid-hegyen álló kápolnához vezető kanyargós műúton. Lassan elhagytam a falu utolsó házait, a bezárt Avar-szálló épületét, közben fülig ért a szám, haraptam a friss, jéghideg levegőt, a téli hajnal illatát, érzetét.

szep_fa

Elértem egy a műútról balra, toronyiránt a kápolna felé vezető meredek ösvény kezdetét. Előzetes otthoni felkészülésemre visszaemlékezve, gondoltam, ezen kell továbbmennem. Kéktúra jelet itt még hiába kerestem volna, hisz’ az csak az Írott-kőtől indul, forrást és hegycsúcsot jelölőt találtam. Először itt tréfált meg a tapasztalatlanságom. Azt persze gondoltam, hogy a túraösvények egy hegyen, erdőben nem úgy festenek, mint egy város gondozott parkjának sétányai, de ez, ahogy elindultam felfelé, egyre csak keskenyedett, és sokkal inkább egy ágakkal, falevelekkel telehordott vízmosásnak kezdett tűnni, mintsem turistaútnak. Későbbi utam során persze rájöttem, van ennél „rosszabb” is, mikor vadcsapásszerű, fejlehúzós, bokorugrós részeken hullámvasutaztam…
Gondoltam, sebaj, megyek az aszfaltúton, ami ugye a bakancsos természetjáró „ősellensége”… Ezt szűrtem le a korábbi OKT, és egyéb túrafórumok eszmecseréiből. Hát, többeknek lehet hogy az, de nekem nem tudta kedvem szegni! Ahogy kanyarogtam felfelé, egyre szebb panorámák tárultak elém a völgy felé, ahol a velemiek többsége még mindig az igazak álmát aludta. Igaz egy helyen rendesen megszuszogtattam magam, levágtam egy meredélyen az egyik hajtűkanyart. És mit ád a sors? Felérek az útra, megnézném a térképet, hát az bizony nincs meg… Sejtettem én mi történt, a tanulópénzt meg kell fizetni, lecsorogtam oda ahonnan e levágást indítottam, persze a domb legalján hevert egy fa tövében. Ezután már atombiztos helyre szuszakoltam a ruhámba, sőt azóta beszereztem egy egyszerű, de nagyszerű térképtartót is.

vid

A műút egy helyen keresztezte a kis patakot, amellyel a völgy végében a velemi buszfordulónál már találkoztam. Nekem már ez is hatalmas élmény volt, ahogy láttam egyre messzebb kerülni a falut, és az elém táruló panoráma is lenyűgözött. Ezt persze fotó nem adhatja vissza.

Ettől a hídtól még úgy egy kilométert mentem felfelé, mikor megpillantottam az első „stációt”, egy, az útról balra letérő ösvényen, a fák között feltűnt a templomnak is beillő Szent Vid kápolna.

Körbejártam, megcsodáltam az épületet, közvetlen környékét, és a kilátást. Felfedeztem a hegy oldalában az ide beérkező túrautat, amelyen jöttem volna, ha nem vízmosásnak vélem még akkor a völgy aljában. Sebaj, legközelebb ezt is megjárom. Leültem egy padra, és komótosan megreggeliztem. Aztán megtaláltam a kápolna mögötti kis dombok egyikén a régi Kéktúra-emlékművet, ahol elkészítettem a „nagy” emlékfotót. Ha minden összejön, egyszer meglesz majd a hollóházi is…

Miután kiélveztem a pihenőt, visszaindultam a műút felé. Velem szemben egy a szemközti fenyvessel borított hegyoldalban, rögtön megpillantottam a forrásjelzést, tudtam jó nyomon járok, erre folytattam utam. Itt találtam először foltokban egy kevés hódarát, még ez is tudott vigaszt adni, mert eredetileg az időjárást taglaló weboldalak azzal “kecsegtettek”, hogy első túrámat meglehetős mennyiségű hóban ropogó bakancstalpakon fogom megtenni. De mindenért kárpótolt, hogy ott voltam! Az említett ösvényen haladva jó húsz perc után értem el a Hörmann-forrást.

hormann

Szusszanás, örömködés, ivás, vízkészletfeltöltés, néhány fénykép, és indultam is tovább. Egy kevés aszfalt után, rátértem a Írott-kőre vezető, az osztrák-magyar határ mentén húzódó, hangulatos gerincútra. Tőlem balra nyírfák, bükkök, fenyvesek váltakoztak, jobbra sajnos sok tarvágás is, bár ezek keserűségét feledtette az így szabadon belátható táj, ami teljesen levett a lábamról. Többször hosszú percekig álltam, és csodáltam az előttem elterülő hatalmas síkságot, aminek ködfelhőtakaróját néhány helyen kis dombok, hegyek tompa csúcsai hajtották félre, hogy a derengő téli napsugár megérintse őket.

Aztán megláttam a csúcson álló kőkilátó masszív tornyát kikandikálni az utolsó kaptató mögül, meg is volt az újabb sikerélmény. Szerencsém volt, az épület teljesen nyitva volt, ígyhát egészen a felső szintre mentem. És váóó…! A távolban még az Alpok néhány hósipkás sziklaormát is nekem ajándékozta az igyekvő Nap, mire ideértem, egész szépen feloszlott a köd. Nagyon szép volt a körpanoráma. Lementem, és a térkép, – valamint egy arra járó magyar pár – segítségével megtaláltam a helyes irányt. Köszönöm nekik, mert sokat szemeztem egy murvás úttal, ami – mint kiderült –, az osztrák oldalra visz le egy főúthoz…

Elindultam tehát lefelé, egy jóval meredekebb úton, mint amin feljöttem. Közben egy elágazásnál találkoztam pár turistával, akik egy széles erdészeti útról jöttek a Hörmann-forrás felől. Így hát egy alternatív útvonalat választottam, hiszen vágytam a magányra. Jött egy kis hullámvasút, fújtató emelkedő – szuszogós lejtmenet, aztán én is visszaértem a forráshoz. Innen talpnyűvő erdei ereszkedés következett, aztán párszáz méter műút, és elértem a következő beazonosítható pontot, a Stájer-házakat. Éppen egy család időzött ott, kongatták az udvaron álló harangot, nézelődtek. Lepakoltam a cuccomat, hogy szusszanjak egyet, és már tudtam, itt fogok ma tábort verni.

stajer

Muszáj volt, mert mind tapasztalat, mind erőnlét frontján hadilábon álltam. Mint az itthoni leltárnál, a visszatekintéskor kiderült, nagyjából 7–8 kilót sétáltattam meg a zsákban abszolút feleslegesen. A bakancsom új volt, és bár hordtam egy hetet munkába, de – mint a helyzet megmutatta –, ez édeskevés volt ahhoz, hogy be is törjem.

Eléggé meggyötörten billentettem le a pakkomat egy padra. A pántok rosszul voltak beállítva, a csípőm sajgott, a vállam ropogott, a talpam lüktetett, a combom remegett. És én, az őrült, mosolyogtam, és halálosan élveztem az egészet. Tanulópénz.

Elmajszoltam egy csokit, és feltérképeztem átmeneti lakhelyemet.
Mesés-mesés! – estem egyik ámulatból a másikba. Egy erdei Grand Hotel! A házak alatt a Ciklámen-forrás, van vízvételi lehetőség. Hatalmas esőbeálló, padokkal, asztalokkal, ez itt a nappali és étkezde. Kiépített tűzrakóhely puha avaron a sátornak, életem legszebb hálószobája. Be is laktam a helyet hamar.
 

 

Miközben sátrat vertem, tüzet raktam, vacsorát főztem, még egy-két kiránduló jött a házakhoz, akik autóval jöttek fel a Hörmann-forrásig, az ott lezárt műúton. De csak pár percet időztek, hallottam is, azon tanakodtak, meg kell szaporázni, hamarosan sötétedik. Miután elmentek, magam maradtam az erdő templomában, és nem is találkoztam emberekkel, másnap délelőttig.

Elővettem a praktikákat, forróvizes palackok zokniba húzva, be a hálózsákba. Polár alálöltözet, több réteg, két zokni, sapka, kesztyű. Aztán úgy fél öt felé már rendesen sötétedett, el is vackoltam magam. Persze még sokáig ébren voltam, hiába a fáradt test, ha a szív, az elme, csordultig élményekkel. Jó meleg volt a zsákban, a sátor is védett, pedig már mínusz tíz alá süllyedt a hőmérséklet. Be sem húztam a zipzárt végig, sőt a sátor oldalát is megnyitottam, és úgy figyeltem, ahogy minden lassan egyforma fekete kontúrrá válik. Aztán mikor elfeküdtem, hallgattam a távolról gyorsvonatként közeledő, majd suttogva elhaló, a fákat zúgó táncba vivő szél zenéjét. Nyolc óra körül elaludtam.

Mikor megébredtem, éjféltájban járt az idő, és éreztem, hogy a hideg befurakodott a hálózsákba. Volt még tartalékom. Zipzár végig fel, hőgallér, kapucni összehúz, és a testem hamar befűtötte a hálóteret. Előtte még kikandikáltam a sátorból, lenyűgöző volt az erdő csendje, és a millió csillag az égen. Bár vacogtam kissé, de lebilincselt a látvány… Aztán újra álomba zuhantam.

Hajnali négy óra volt, mikor újra felébredtem, azt nem mondanám, hogy frissen, fitten… Izomláz, vízhólyag, – kedves kis barátaim – mind eljöttek hozzám. Nekiálltam tábort bontani, hogy a napfelkelte már az úton érjen. És kellett is a mozgás, mert csöppet hűvös volt. (úgy -14 ˚C) Elköszöntem az erdőtől mely otthont adott, és fél 7 körül elindultam, ekkor már derengeni kezdett a csendes reggeli fény. Egy műutat követtem egy darabon, de hamar feltűnt, hogy nincsenek meg a kék jelzések. Úgy 2 km-nyire hamar.


De a sors vezetett arra, mert ezen a téves úton végre találkoztam a Kőszegi-hegység nagyvadjainak néhány csodaszép képviselőjével. Csendben jártam, néha meg-megállva, neszek után kutatva. Aztán előttem úgy 100 méterre, egy sűrű rész mögül felbukkant az úton két őzike. Megálltak az út közepén, szemügyre vettek, aztán sietve szökelltek a helyszínről. Még csak hallottam távozásuk okát, az erősödő csörtetést az erdőből, aztán meg is láttam. Ahonnan az őzek jöttek, kis késéssel követte őket egy szép létszámú mufloncsapat. Vagy csorda, tudomisén hogy nevezik… Fenségesek állatok! Sokáig láttam még őket, ahogy az alattam elterülő völgyben vágtáztak lefelé. Szép pillanatok voltak.

Azt már reggel, vízhólyagos lábam tapogatva tudtam, hogy ez a túra Kőszegen véget is ér majd. De ezt nem kudarcként éltem meg.
Visszamentem az elágazáshoz, ahol tévesztettem, és immár a megfelelő irányban folytattam utamat. Felemelő reggeli csöndben, zúzmarával ropogósra fagyasztott tájon bandukoltam, sok helyen újra őzekkel találkoztam, látszott, hogy nem most látnak először túrázót, nem különösebben zavartatták magukat.
Elértem a „Vörös keresztet”, ami újabb tájékozódási pont. Megnéztem a térképet, és újra erdei ösvényeken folytattam az ereszkedést. Megszenvedtem a sajgó csípőmmel, és talpammal, de mégsem tudta ez kedvem szegni.

Reggeli indulásom után úgy két órával elértem az Óház-kilátót, ahonnan megkapó látványt nyújtott Kőszeg városa és közvetlen környéke. Remek helyen épült, nem véletlenül állt itt valaha egy sánc, ha nincs a köd, én is kilométerek messzeségét láttam volna át.
Rövid pihenő után, kaptam magam, és már érezve, hamarosan vége a „szenvedésnek”, nagyon jó tempót vettem fel. Bár elnyűtt lábaim tiltakoztak, hamar elértem a második pecsételőhelyet, a Hétvezér-forrást. Itt ettem egy kis aszalt gyümit, mind a hét vízsugár keverékékből főztem egy remek kis teát, aztán megszenvedtem a fixen a dobozhoz hegesztett bélyegzővel. Ákombákom lett az eredmény, de majd letörtek az ujjaim a hidegben, szóval ez zavart a legkevésbé.


A Hétforrástól még egy jó másfél órás hullámvasutazás következett, nagyon szép, változatos ösvényeken, mikor megpillantottam a Kálvária templomot. Itt is kiélveztem a pillanatokat, a hely szépségét, aztán érzékeny búcsút vettem, első túrám színhelyétől, a Kőszegi-hegység erdeitől.
Itt már nem tudtam fotókat csinálni, a hideg teljesen leszívta az akkumulátort.

A városba hangulatos kis utcácskákon vezetett az utam, nagyon érdekes, és kellemes érzés volt látni a szaladgáló, dolguk után futó embereket, úgy hogy elhoztam egy darabot bennem a fenti csendből, és nyugalomból. Kellemesen le voltam lassulva. Egy ünnepi capuccinóval felmelegítve magam, a vasútállomás felé vettem az irányt. Bár erőm nem sok maradt, inkább csoszogtam, mint mentem, a szemem nyitva volt. Megcsodáltam a gótika mintapéldáját, a Fő téren álló gyönyörű Jézus-szíve templomot, és a rengeteg hangulatos, százados épületet. Szerettem volna egy szép bélyegzőt az igazolófüzetbe, kárpótlandó a „hétvezéri” pacát, de sajna a postamúzeum zárva volt. Így aztán az állomáson ejtettem meg a pecsételést. A vasutas hölgy már igazi vérprofi volt bélyegzés terén, és azzal együtt lehengerlően kedves, segítőkész. Egy könnyed félóra múlva indult is haza a vonatom, Szombathelyen egy átszállással, délután fél 4-kor már otthon is voltam Sárváron.

Mikor e sorokat leírom, már készülök a Kőszeg–Sárvár szakaszra. Sokat tanultam, már ezalatt az egy túra alatt is, jó néhány kilóval lesz könnyebb majd a hátizsák. Azóta már rendesen beállítottam, a bakancsot jobban betörtem, és alapból másképp készülök. De a lényeg hogy az első túra minden percét elmondhatatlanul élveztem, amit ott nem, azt később láttam szépnek. És mosolyogva jártam itthon két napig, úgy, mint egy 110 éves öregember, ennél százszor többet is megér az, amit ott kint, az „ajtón kivüli” világtól kaptam. Várom a következőt, mint kisgyerek a karácsony estét…

Kapcsolódó linkek:

A “Sárváriak a nagyvilágban” rovat további írásai »

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára