Egy true Slash-fan álmai valósultak meg – Budapest, Bécs, Prága

Most mit írhatnék? Az, ami az elmúlt egy hétben történt, nagyjából a valóra vált álom kategóriájába tartozik. Amikor tavaly novemberben kiderült, hogy első számú kedvenc zenészem, Slash végre Magyarországra látogat, képtelenség volt letörölni a vigyort az arcomról. Azt rögtön tudtam, hogy nem lesz elég egyetlen koncert, hiszen 2003 óta (mióta megismertem a Guns N’ Roses zenéjét) azt vártam, hogy sikerüljön látnom élőben. Ez most végre megvalósulhatott. Na, de nézzük, mi is történt!

A budapesti koncertet február 7-ére (csütörtök) írták ki, ennek megfelelően én már kedd este Pestre utaztam, hogy szerdán sikerüljön összefutni velük, mikor megérkeznek Budapestre a szállodába. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elterveztem, a délelőtt 10-től este fél 7-ig tartó ácsorgás, téblábolás alatt semmi sem történt. Szerencsére nem voltam egyedül, később szállingóztak még páran, így azért az idő is elviselhetőbben haladt. (Csak ne esett volna az eső…) Mivel nem történt semmi, és nagyon úgy látszott, rossz szállodánál várunk (az adott hotelben aznap egy delegáció szállt meg, ennek megfelelően a környék telítődött rendőrökkel, akik délután már ismerősként üdvözöltek, és kérdezték, sikerült-e találkozni, ezért elmentem haza, és azzal vigasztaltam magam, hogy holnap koncert…

De nem lett vége a napnak… Alig, hogy hazaértem és megvacsoráztam, csörög a telefon, hogy induljak, mert a Hard Rock Cafe-ban vannak. Gondoltam, egy próbát megér, most már mit számít az a plusz 1–2 óra!? A 9 óra már ott ért minket, sajnos azonban a fenti részre, ahol voltak halandó számára nem lehetett bemenni, csak ha volt az embernek spéci VIP belépője. Így hát maradt a várakozás. Szerencsére gyorsan szaladt az idő, és egyszer csak azt láttuk, hogy jönnek lefelé Slash testőrének, Juniornak a kíséretében. Slash-en kívül az egész zenekar ott volt, és persze megálltak aláírni, fotóra. Itt a basszeros Todd Kerns-től és a dobos Brent Fitz-től sikerült fotót és aláírást szereznem, valamint az énekes Myles Kennedy is aláírt. (Az esőnek hála, kicsit gyürekes lett a fotóalbum aláírt lapja, de ez legyen a legnagyobb baj!) Ennek tudatában és 80 liter esővel a nyakamban elindultam ismét hazafelé, hogy végre aludjak valamennyit.

Másnap, a koncert napján korán keltem, mivel az izgalomtól nehéz ilyenkor normálisan aludni. Délelőtt még kinéztünk a Hiltonhoz, mivel kiderült ott szállásolták el őket, de nagyon nem történt semmi, leszámítva, hogy a technikusokat épp akkor vitték a koncert helyszínére, amikor odaértünk.

Dél körül irány a Keleti, majd a Déli pályaudvar, bevárni a többieket (közben elnéztünk az arénához, ahol páran már ácsorogtak), gyors lepakolás, és 3 körül vissza a Papp László Arénához. Ekkorra már kicsit meggyűlt a tömeg, de azért sikerült viszonylag előre furakodni a kapuhoz. Az idő csigalassúsággal haladt, a tömeg viszont egyre nőtt (Innen üdvözlök minden ott a helyszínen megismert Slash Army Hungary tagot!). A 7 órára kiírt kapunyitás előtt egy órával már kezdett bántó lenni, ami ott történt a kapunál. Olyan szinten volt tömeg, és toltak előre, hogy a fejemen kívül más testrészemet esélyem sem volt megmozdítani. Valahogy azonban csak eltelt ez az örökkévalóságnak számító 60 perc, de ami ezután következett…, arra nem számítottam. Voltam már pár hasonló kaliberű koncerten, de még a három évvel ezelőtti Metallica buli előtt sem tapasztaltam ilyet. Ahogy megnyílt a kapu, olyan szinten kezdett előrenyomakodni a tömeg, hogy az üres üvegek törtek mindenfelé, többen elestek, még szerencse, hogy nem tiporták őket halálra. Temérdek biztonsági volt a helyszínen, általában ki szoktak jönni a kapuhoz motozni, most semmi, bent tömörült az összes. Amikor odaértem a jegykezelő gépekhez, miért is ne alapon, nem működtek. (Először ugye a Petőfi Csarnokba tervezték a koncertet, de a nagy érdeklődés miatt át kellett tenni nagyobb helyszínre) Előzetesen pedig mennyire mondták, hogy akinek PeCsa-s jegye van, ugyanúgy érvényes, bejöhet vele. Látom… Futás át egy másik ajtóhoz, ahol nagy sokára sikerült bejutni, de ezzel annyi időt vesztettem, hogy az első sort már biztosan elúszni láttam. Pedig a későbbiek függvényében nem lett volna hátrány. Egy nagyobb sprint után odaérve a színpadhoz, már tele volt a kordon, így maradt a második sor.

Nyolc óra előtt nem sokkal kezdett az felvezető zenekar, ez a hálátlan feladat itt a Leander Risingnak jutott. Én szeretem a zenéjüket, többször voltam koncertjükön, de tény és való, hogy sajnos nem illettek ide. A közönség nagy része elég passzív volt velük szemben, a hangosításuk is kritikán aluli volt, pedig ők megtettek mindent, de sajnos hiába, ez a dolog eleve halálra volt ítélve.

Műsoruk után egy gyors átszerelés, és percre pontosan kilenckor elsötétült minden, a közönség pedig szabályosan megőrült. Ahogy ment az intro, a színpad jobb oldalán egy gitár és egy cilinder körvonalait lehetett észrevenni, bennem pedig ekkor tudatosult, hogy “vazze…, ez tényleg itt van előttem, és mindjárt játszani fog”. Az intro végére már színpadon voltak, és fel is csendült a tavaly kiadott Apocalyptic Love című album egyik legjobb dala, a Halo. Ebben a pillanatban én akkora lökést kaptam a közönségtől hátulról, hogy azt hittem a számon jön ki minden belső szervem. Alighogy sikerült tudatosítani magamban, hogy igen, tényleg itt vannak és játszanak, már el is csattant Slash gitárjából az első szóló. Itt azonban tegyünk egy kis kitérőt. A hangosítás az első 2–3 szám alatt nem volt a toppon. Myles Kennedy énekéből alig lehetett hallani valamit, ha nem ismerném a dalokat kívülről, fogalmam nem lett volna, hol is tart éppen a műsor. Szerencsére ezt a hibát sikerült orvosolni, és onnantól tisztán lehetett hallani mindent.

Magára a műsorra nem térnék ki ismét számonkénti elemzéssel, mivel három koncertet atomjaira bontani őrültség lenne, ezért csak nagyvonalakban vázolom a hallottakat. A zenekarra egy rossz szava nem lehet senkinek, (persze fanyalgók mindig vannak, de őszintén… kit érdekelnek?) 200%-os elánnal játszották végig a két órát, ami szinte úgy elrepült, mintha egy perc se lett volna az egész. Az új lemezről megkaptuk többek között a riffelős Standing In The Sunt és fentebb említett Halo-t, a klipesített über refrénű You’re A Lie-t és Bad Raint, a lágyabb húrokat pedzegető Not For Me-t, a jellegzetes gitártémával operáló No More Heroes-t (honnan is ismerős az intro…) valamint a katarzist kiváltó zseniális Anastasia-t. Az előző szólólemez legerősebb dalai is szerepeltek a műsoron, elhangzott a Ghost, a Back From Cali, a Starlight, a Watch This, az újra elővett Nothing To Say és a Todd Kerns énekelte Dr. Alibi. A Snakepitet és a Velvet Revolvert is megidézték egy-egy dal erejéig, előbbit a hátborzongató Serial Killerrel (a turné ezen szakaszáig nem is játszották sehol) utóbbit pedig a rendes műsorzáró számaként ismert Slither képviselte. És persze… Nem maradtak ki a Guns N’ Roses standardok sem: Nightrain, Rocket Queen, Civil War (duplanyakú Guild Crossroads gitáron, hogyan szól már a tisztája?!), és az átlag zenehallgató által is ismert trió, a Sweet Child O’ Mine, a Welcome To The Jungle (Todd zseniális énekével) és a záró Paradise City.

Ergo, a műsor összeállításán nem lehetett fogást találni, ha csak azt nem, hogy még mi lett volna az a plusz 20–30 dal, amelyeket még szívesen hallottam volna. Az a jó ebben a zenekarban, hogy nem csupán kimennek a színpadra és minden este ledarálják ugyanazokat a számokat, hanem tényleg maximális beleéléssel, változatos programmal állnak ki. Az nem kérdés, hogy Slash aranyhalat fogott Myles Kennedy személyében, amit ezen az estén összeénekelt – plusz néha gitározni is beállt –, mindenféle különösebb erőlködés nélkül, az maga volt a csoda. (Ráadásul betegen…) A többiek betonbiztos alapot biztosítottak a Brent Fitz-Todd Kerns – Frank Sidoris alkotta ritmusszekció hiba nélkül hozta le a műsort, pont annyit odatéve, amennyit kell. Külön ki kell emelni Todd “Dammit” Kerns-t aki az egész estén a legtöbbet mozgott, szinte szünet nélkül futkosott oda-vissza a színpadon, közben marékszámra szórta a pengetőket és játszott rontott hang nélkül. A vokáljai külön megérnek egy misét, én speciel azt se bánnám, ha a következő lemezen ő is énekelne 1–2 számot. Az általa előadott Dr. Alibi végén még egy zakózást is sikerült bemutatnia. És ugye Slash… Mit lehet elmondani róla? Az utóbbi években, amióta már tiszta – drog- és alkoholmentes – életet él, rengeteget fejlődött gitározás tekintetében, mondhatni élete formáját hozza. Amit már a DVD-iken is látni lehetett, ugyanazt kaptuk vissza itt is. Azt a mérföldekről felismerhető karakteres gitárjátékot, amely miatt sokak kedvencévé vált. Például: mi volt már a Rocket Queen közben elkövetett szóló? Akivel csak beszéltem a koncertről, kétség kívül az egyik csúcspontnak titulálták. De szinte akármit ki lehetne emelni, az Anastasia varázslását, vagy a Sweet Child O’ Mine halhatatlan szólóját, vagy a Dr. Alibi pimasz rock n’ rollját, vagy a… Minek folytassam, akármit írhatnék. Ezt látni, hallani kell. Pont.

Egyetlen negatívumot azonban leírnék. A közönség. Ennyi hihetetlenül bunkó, tajparaszt embert egy helyen még nem láttam. Amint elkezdődött a műsor, úgy nyomultak előre, mintha az életük múlna rajta. Nem azt várom egy koncerttől, hogy mindenki egy helyben állva nézze végig, de ez már sok volt. (Csak egy példa: kétméteres, 130 kilós benga állat előretolakodik, végig fényképez/videózik a telefonjával, és még van képe ott helyben visszanézni a képeket, és mikor lement a Rocket Queen, ilyet szól: … kurva jó volt ez a szám, mi is a címe?. És mindezt 10.000,- Ft-ért. Köszi. Más, akit tényleg érdekel, mi zajlik a színpadon, meg így járt, ugye?) Szóval a tolakodás… Maximum 2–3 centit tud előrejutni a marhája, közben másoknak okoz bosszúságot, akik figyelni szeretnének a műsorra. Nem kellemes élmény, mikor a Nightrain szólója alatt arra kell figyelnie az embernek, hogy ne szerezzen nyolc napon túl gyógyuló sérülést. Fényképet ennél fogva szinte képtelen voltam készíteni (kivéve egy darabot), olyan tumultus volt, hogy lehetetlen volt elővenni a fényképezőt. Ez az egy dolog egy kicsit visszavett a műsor élvezeti értékéből, de amúgy egy rossz szavam sem lehet. Pláne, hogy tudtam, pár napon belül újra láthatom őket.

Ennek megfelelően, szombaton este már ismét Budapesten találtam magam, hogy vasárnap délben útra keljünk Bécs felé. Az út viszonylag hamar eltelt, közben egy palesztin kissrácot is magunkkal vittünk (ne szó szerint értsd :D). Odaérve a szállásra becsekkolás, kipakolás, egy óra pihenés, és indultunk a koncert helyszínére, a Gasometerbe. Magát a helyet úgy kell elképzelni, hogy három egymással összekötött kör alakú épületből áll, amiknek bűn ronda a színe. Ebből az egyikben rendezték a koncertet. A beengedés zökkenőmentesen és nyugodtan zajlott (semmi tolakodás, csak kettes sorok), lenne honnan példát venni. Mivel kapunyitás után értünk oda, így már jó néhányan voltak a teremben (kb. 2000 fő befogadóképességű), ennek ellenére sikerült beállni a harmadik sorba, Slash oldalára.

Az előzenekar nevét nem jegyeztem meg, azonban az rögtön szemet szúrt, hogy tisztára olyan, mint nálunk a Nemjuci. Zenében, kinézetben, stílusban egyaránt. Jó volt, el lehetett hallgatni, de mély nyomot nem hagyott, az igazság az, hogy itthon Németh Juciék sokkalta jobban űzik ezt a műfajt. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint pár napja Pesten, kilenckor színpad elsötétül, és felhangzik az intro, bennem pedig felszökik az adrenalin. De… Amint elkezdődött a nyitószám (ami itt történetesen a Ghost volt), egyszer csak… Hé! Normálisan is lehet bulizni?! Ezek szerint igen, csak sokszor nálunk nem megy még. Amint ez tudatosult bennem pár másodperc alatt, és végre teljes egészében átadhattam magam a zene élvezetének, onnantól fogva én voltam a világ legboldogabb embere. Itt sikerült igazán megfigyelnem, hogy mik is azok az apróságok, amik Pesten kimaradtak az élet-halál harc miatt. A hangzás az első pillanattól fogva pazar volt, külön öröm, hogy megvariálták a műsort is. Olyan dalokat kaptunk – amelyek nem szerepeltek – hogy Mr. Brownstone, Mean Bone, Shots Fired (Végre! Az első számú kedvencem a lemezről.), Gotten (Myles Kennedy-vel először élőben, itt döbbentem rá, hogy mennyivel jobb lett volna, ha lemezre is ő énekli fel…) és amire végképp nem számítottam: az első Snakepit lemez instrumentális bugija, a Jizz Da Pit.

Az előadást és a zenészeket nem emlegetném ismét külön, színvonalban, előadásban hozták ugyanazt, mint Budapesten. Látszik rajtuk, hogy minden koncert egyaránt fontos nekik. Ez pedig becsülendő.

Nade, azonban itt még nem ért véget a dolog… Koncert után hátramentünk a buszokhoz, hátha összejön fotó, vagy aláírás. Amit itt tapasztaltunk, arra álmunkban sem gondoltunk. Minden fajta elfogultság nélkül mondhatom (pedig biztos van bennem valamennyi), hogy a világ legrendesebb zenészei/emberei. (Kinek, hogy tetszik.) Elsőként a főhős jött ki, és mindenkinek aláírt, aki ott volt, pedig nem voltunk kevesen, 50-en biztosan lehettünk. Igaz, mi pofátlanok voltunk, és kétszer álltunk sorba. A másodiknál, mikor a gyűjteményemről készült fotót tettem az orra elé, meg is döbbent egy pillanatra, és megdicsért. Fotót sajnos nem lehetett készíteni, de egyszer össze fog jönni az is, ebben biztos vagyok. Miután bement a buszba, kijöttek a többiek is. Mind a négyük kissé fáradtan, de cseppet sem morcosan érkezett, pedig a zenészeknél általában az a jellemző. Aláírtak, fotózkodtak, Todd és Brent rajzolt is nekem külön azért, mert mondtam, hogy már aláírtak Pesten, és esetleg rajzolnának e valamit. Más zenész már elküldött volna a vérbe, de ők nem… Lehetne tanulni tőlük. Brent ráadásul odaadott egy marék pengetőt, hogy adjak mindenkinek (hatan voltunk). Néha még most sem akarom elhinni, hogy ezek a dolgok megtörténtek.

Amint beszálltak a buszba, és elindultak, mi is a szállás felé vettük az irányt. A többiek nevében persze nem tudok nyilatkozni, én azonban képtelen voltam aludni, jó, ha két órát sikerült. Igaz, másnap majdhogynem átaludtam az út felét Prágáig. Odaérve Prágába, a szokásos procedúra, becsekkolás, lepakolás, és itt egy kicsit szét is széledtünk. Én odasétáltam megnézni, hogy mégis mi az ábra a koncerthelyszínnél (két utcára volt a szállásunktól), és döbbenten konstatáltam, hogy hatalmas sor kígyózik. Az első döbbenetet azonban felváltotta a gonosz vigyor, amikor elsétáltam a sor mellett, és másik oldalról beálltam közvetlenül az ajtó elé, ahol majd beengedik a közönséget. Közben ki-be mászkáltak a technikusok, és egyéb stábtagok (igen, azon az ajtón, ahol a beengedés is lesz, és ahol nálunk már tuti beözönlöttek volna egy kisebb forradalom kíséretében), ezért kitettek egy kordont, hogy könnyebb legyen a ki-bemenetel, így hátraszorultam egy keveset, de még így is jó helyem volt. Végül hét óra előtt nem sokkal nyílt ki az ajtó, és egyetlen biztonsági állt csak oda, hogy szépen sorban, mindenféle taposódás, nyomorgás nélkül haladjon a beengedés. Ezek szerint, így is lehet. Motozás és jegyellenőrzés után már nem volt megállj, és elsőnek értem oda a színpad elé, közvetlenül középre. (Ez azért volt jó, mert feltűnt, hogy Slash mindig középre áll be, amikor szólózik, így végre fullosan arcba kaphattam a témákat.)

Maga a helyszín leginkább egy színházteremre emlékeztetett, hasonló volt, mint a Made In Stoke DVD-n látható Victoria Hall. Nem volt túl nagy, talán 1000 valahány fős befogadóképességű. De épp ettől volt különleges az atmoszférája.

A menetrend ugyanaz, nyolckor előzenekar, itt valami helyi csodát kaptunk, amolyan kissé power metálos beütéssel. Nem mondanám, hogy különösen hanyatt vágtam magam, de legalább a Bon Jovi feldolgozás hatott (You Give Love A Bad Name). A felejthető fél óra után átszerelés, és kilenckor fények le, majd színpadon a fő attrakció. Így első sorból nézve talált be igazán az egész, végre teljes egészében beláttam a színpadot. A számok listája itt is változott, amit itt hallottunk pluszban, az a Been There Lately és a My Michelle. Valamint előkerült ismét a Serial Killer is. Külön öröm számomra, amivel már két koncert óta próbálkozok, pengetőt szerezni Slash-től, az itt végre sikerült. Szokás szerint nálam volt a “Give me your pick please!” feliratú táblám, amit itt észrevett az öreg, és vigyorogva odadobott egy pengetőt, amit kis bénázás után, de végül is elkaptam. Itthon tuti megpróbálták volna kitépni a kezemből (mint két éve Whitesnake-en a dobverőt) itt azonban csak elismeréseket kaptam a körülöttem állóktól. Hihetetlen, mennyi pozitív tapasztalatot tud szerezni az ember egy másik országban. Aranyos momentuma volt a koncertnek, amikor a Starlight alatt valaki feldobott a színpadra egy plüss kutyát, Myles felvette egy “Thank you” kíséretében, és egy darabig neki énekelte a dalt. Közben Toddnak is megmutatta, aki teli szájból vigyorgott, majd letette a középen elhelyezett talapzatra. 

Az előadásról képtelenség újat leírni, egyszerűen már nem lehet tovább ragozni. Hibátlan volt itt is, semmi rutinból kirázott produkció. Becsületükre váljék, hogy minden koncerten 20–21 dalt adnak elő, szemben más zenekarokkal, akiknek már a 13 is soknak tűnik. Van azonban még valami… Koncert után persze megint kimentünk a buszokhoz, amelyek ott parkoltak a bejárattól nem messze. Az, hogy a bécsi találkozásnál miért nem említettem Myles és Frank nevét, annak most derül ki a miértje. Mivel Bécsben már adtak autogramot mindenre amire lehetett, ezért itt a fentebb említett kunyerafecnit írattam alá mindenkivel. Slash külön meg is kérdezte, hogy sikerült e végül elkapnom a pengetőt. A többiek, mikor kijöttek, már mondhatni ismerősként kezeltek minket, aláírták ők is a lapot, kezet fogtak, elbúcsúzásnál megöleltek minket. Myles Kennedy-ről kijelenthető, hogy jelenleg a világ legjobb énekese, és egyben a legszerényebb embere is. Majdhogynem elnézést kért, hogy ott van. Pedig lenne mire arcoskodnia, de nem teszi. Maximális tiszteletet érdemel (ahogy a többiek is). Franket mikor aláírt, megkérdeztem, tudna-e adni egy pengetőt (mivel csak tőle hiányzott). Megnézte a zsebeit, és mondta, hogy bocsi, de nincs. Mondtam, nem baj. Ezt meghallotta, Todd, aki ott állt mellette, és erre kezembe nyomott egy lilát az övéiből (koncerteken fehéret használ). Sőt, fel is ismerte a papírom, mert Bécsben is az arcába toltam koncert közben többször is. Ezek után visszamentem a többiekhez, akik a buszoknál álltak, vagy épp a többi taggal diskuráltak. Odaértem, nemsokára Frank is eljutott odáig, mire mindenkinek aláírt, és mikor meglátott, megismert, és mondta, hogy várjak egy pillanatot, a buszban lehet, hogy van egy pengető, megnézi. Fél perc múlva valóban jött is, és hozta. Én pedig nem győztem hálálkodni. De tényleg. Kíváncsi lennék, mennyi zenész tenne meg ilyet. Ha meg is ígérik, a többség 100%, hogy nem jönne vissza.

Miután elindultak a busszal, mi is útnak indultunk a szállásra (közben útba ejtve egy éjjel-nappalit), ahol még egy gyors csevej, és némi malátalé elfogyasztása után hulla fáradtan dőlt be mindenki az ágyába.

Azt hiszem, innen már nincs mit mondani. A hazaút is épségben lezajlott, zökkenőktől mentesen. Itt szeretnék köszönetet mondani az egészért a Slash Army Hungary-nak, hogy egyáltalán megvalósulhatott ez az életre szóló dolog, és megismerhettem más, hozzám hasonlóan elhivatott fanatistákat. Nem lehetek eléggé hálás. Nagyon, de nagyon remélem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, mert ezt nem lehet elégszer átélni.

Kapcsolódó megjelenések

  1. Tudom, azért írtam, hogy a “turné ezen szakaszáig”, az idei európai szakaszra gondoltam :)

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára