Bíbor füst a víz felett – Sárvári közönség a nagyvilágban

Elmondható, hogy a hard rock nagyfaterok szinte már hazajárnak hozzánk. 2007 után másodszor volt alkalmam élőben megtekinteni a mára már bőven legendának nevezhető Deep Purple-t.

Igaz, azóta több koncertjük is volt Magyarországon, azonban ilyen-olyan okoknál fogva ezekre nem sikerült eljutnom. Most viszont úgy voltam vele, történjék akármi, ott leszek, így amikor a tavalyi év novemberében elkezdték árulni a jegyeket, rögtön meg is vettem. Utóbb kiderült, jó döntés volt, mivel a koncert hamar teltházas lett. Voltak, akik lemaradtak, vagy hihetetlen szerencséjük volt. Na, de erről bővebben majd később…

December vége óta nem Budapesten élek, így szállást is szereznem kellett, valamint időben elindulni itthonról. Előbbit szerencsére rövid keresgélés után sikerült megoldani, hajlékom mindössze 300 méterre volt az Arénától, és nem is volt túl drága. Az utazás…, nos igen, a vesszőparipám. Tudom, azok közül, akik ismernek, ezen a ponton most sokan fel fognak sóhajtani, hogy már megint egy MÁV-os sztori következik, de nem! A reggel fél 7-es vonattal indultam útnak, nem bíztam a véletlenre az utazás időpontját, nem akartam semmiféle meglepetést, ha netán extra tartózkodást szíveskednének felajánlani a vasúttársaság részéről. Lekopogom, pontosan beértünk, mindenféle probléma nélkül. Azaz…

Majdnem. Velem valahogy mindig történik valami váratlan, miért is ne alapon, most is. Alig öt perce indulhattunk el, amikor hirtelen fura érzés fogott el. Elsőre nem tudtam, mi lehet az, de rövidesen rájöttem: Kilyukadt a nadrágom. Igen, pont ott. Nem is kicsi helyen. Remek, ilyenkor mit csinálunk?! :) Mivel egy napra mentem, nem vittem váltónadrágot, gondoltam, felesleges. De persze, nem esünk pánikba, ha beértünk, kitalálunk valamit. Fél 10-kor már a Déli pályaudvaron álltam, gyorsan elintéztem a jegyvásárlást, elmetróztam az Örsre, úgyis ismerős a környék, valamelyik boltban csak találok egy normális gatyát. Murphy szerencsére itt is működött, az első boltba beszaladva (nem írom ki a nevét) találtam egyetlen (!) darab méretre megfelelőt (vagy olyan volt, amibe háromszor fértem bele, vagy túl kicsi lett volna), amit nem is adtak olyan ordas áron. Problem solved! (A régit nem dobtam ki, nekiadtam egy hajléktalannak, hátha tud valamit kezdeni vele.)

Már csak ki kellett bírni a kapunyitásig hátralévő sok-sok órát. Mivel a szállásra csak délután 2-től indul a becsekkolás, ott maradtam az Örsön, megebédeltem, és rejtvényt fejtettem, vagy csak néztem ki a fejemből. 13:40-kor végül fogtam magam, és elindultam a szállásomra. Hamar meg is találtam, elintéztük a formalitásokat, és végre kicsit rendbe szedhettem magam. Persze, ha koncert előtt vagyunk, nem bírok sokáig a hátsómon maradni, ezért 15 óra után el is indultam az Arénához. Ez olyan dolog, hogy sohasem tudni, mikor kezdenek el gyülekezni a “népek”. Voltam már olyan koncerten, ahol reggeltől kint álldogáltak, és olyanon is, ahol kapunyitás előtt 2 órával még egy teremtett lélek sem volt. A jelen eset is az utóbbi kategóriába tartozott. Sebaj, valahogy majd csak elmegy az idő.

Hogy ne egy helyben kelljen álldogálnom, sétálgattam az aréna körül. Egyszer csak megszólított egy lány ékes angolsággal. Kiderült, hogy Németországból jött, de nincs jegye, honnan tudna szerezni… Hm… Szép feladatnak ígérkezett. Elindultunk keresni egy jegyüzért, nagysokára bele is botlottunk egybe, de elég borsos áron kínálta a tikettet, csaknem dupla pénzért. Más választás nem maradván, odamentünk a jegypénztárhoz (mielőtt összetalálkoztunk, már járt ott), ahol azt mondták, kapunyitás előtt egy órával még lesz pár jegy. Oké, tervünk készen állt: odaköltözünk a kapuhoz, várunk, és ha eljön a 18 óra, ő elstartol jegyért, én pedig foglalom a helyét. :) Így is lett, időközben elkezdtek gyülekezni is, 17 órakor már kb. 10–15-en álltunk ott. Társaságban jobban megy az idő, most is így történt. Hiába voltak ismeretlenek, beszélgettünk, anekdotáztunk, nevetgéltünk. Többek között ezért szeretek koncertek előtt korán kimenni, mindig ki lehet fogni néhány jófej, és hozzám hasonlóan őrült arcot. (Tudom, sokan hülyének néznek emiatt: minek megyek ki órákkal előbb, ésatöbbi, de nem foglalkoztat különösebben…) Végül, ahogy közeledett a kapunyitás, úgy gyűlt a tömeg. 18:30 táján már a lépcsőnél kígyózott a sor. De itt álljunk meg egy szóra. Aki olvasta a tavalyi Slash koncertről szóló beszámolómat, az tudja, milyen embertelen állapotok uralkodtak. Bennem volt a félsz, hogy mindez megismétlődik, de hála az égnek, nem így történt. Pontban 19 órakor kinyitották a kaput, és megfogták a tömeget. Végre, ezek szerint így is lehet! A beléptetés is gond nélkül zajlott le, így már csak egy kisebb futás volt hátra, hogy meglegyen az első sor. Ruhatárral nem bíbelődtem, kordonon elfért a kabát. Bár egy biztonságis szólt, hogy koncertre le kell venni onnan, de szerencsére később mégis szemet hunytak.

Újabb várakozás következett. Persze, ez már semminek tűnt az eddigiekhez képest. Pontban 20 órakor pedig színpadra is lépett az előzenekar, az Ivan & the Parazol. Előzőleg rájuk kerestem, de nem nyerte el a tetszésem, amit hallottam. Úgy voltam vele, hogy ez is csak egy „félresikerült egyetemisták siránkozása” típusú zenekar. Azonban rendesen pofára estem, élőben ugyanis nagyon meggyőzőek voltak! Full vintage megszólalás, akárcsak a fénykorban a ’60-as, vagy ’70-es években. A tagok átlagéletkora kb. 21–22 év körül mozoghat, de lejött, hogy nagyon értik és szeretik annak a bizonyos korszaknak a zenéjét (Néhol persze előfordultak nyúlások, de kinél nem?). Bő félórás műsorukba 8–9 szám fért bele, a közönség láthatólag jól fogadta őket, még ha senki nem is esett túlzásba mozgás terén. Végül 20:30-kor levonultak, és leengedtek egy hatalmas fehér vásznat, rajta a tavaly megjelent Purple lemez, a „Now What” kissé puritánra vett borítójával.

DP_1

Végre lassacskán elérkezett a legjobb rész is, amit mindig a leginkább várok, és amikor az egekbe szökik az adrenalinszintem. Az aréna elsötétült, és megszólalt az intro, ami itt történetesen Gustav Holst „Bolygók” című szvitjének „Mars” tétele volt. A közönség ekkorra érezhetően beindult, és ahogy véget ért az intro, végre lehullt a lepel, a zenekar pedig már tolta is az új lemez egyik tempósabb tételét, az „Aprés Vous”-t. Elsőre meglepett, de jó döntésnek tartottam a színpad – ha fogalmazhatunk így – kissé puritán arculatát. A zenészeken és a hangszerparkjukon kívül gyakorlatilag csak egy fülke volt a dob mögött, ahol Ian Gillan énekes a szólók alatt általában eltűnt. (És ahol általában melltartók repdestek, fogalmam sincs, milyen indíttatásból :)) Hátul persze hatalmas LED-fal volt, és a fények is villogtak (néha túlzottan is), de az egész egyben mégis olyan feelinget kölcsönzött, mintha egy örömzenés esten lenne az ember. Ez egyébként hatványozottan igaz is volt a teljes estére. Bár nem variálják túl a setlistet, az előző koncertek számlistáját megnézve ki lehetett találni mit is várhatunk.

Az első dal után szünet nélkül csaptak bele az „In Rock” című alapvetés-lemezük két, évek óta műsoron tartott dalába, az „Into the Fire”-be, majd a riffelős „Hard Lovin’ Man”-be. (Innen tanulta a galoppozást az Iron Maiden, haha :)) Gillan néha ugyan küzdött a magasakkal, de egy majdnem 70 éves embertől azért ne várjuk el, hogy még mindig sztratoszférába érő hangokat produkáljon. (Ezért is nem tartják már jó ideje műsoron a „Child In Time”-ot.) Ezt követte egy kimaradhatatlan darab, a „Strange Kind Of Woman” a „Fireball” lemezről. Itt végre Gillan köszöntötte a közönséget, és szólt pár szót, mielőtt felkonferálta az új lemez egyik legdögösebb dalát, a klipre is vitt „Vincent Price”-ot. Majd jött Steve Morse a megírása óta koncerten kimaradhatatlan kis „szösszenetével”, a „Contact Lost”-tal. (Ezt egyébként a 2003-as Columbia-katasztrófa áldozatainak emlékére írta.) Kis témázgatás után szintén egy újlemezes darab jött, a remekbeszabott szólóval és bő három perces introval rendelkező „Uncommon Man”. Ez egyébként akár régebben is készülhetett volna, annyira jellegzetesen Deep Purple. Utána Steve villantott még egy szólódarabot, a zseniális „The Well-Dressed Guitar” képében. (Személyes adalék, itt sikerült elkapnom Steve pengetőjét. :) ) Nem is értem, miért csak bónuszként jött ki anno ez a kitűnő instrumentális tétel. Tipikus példája annak, hogyan alázza rommá az egyediség a sok megkülönböztethetetlen youtube-os „gitárhírót”.

Morse parádéja után az egyetlen olyan tag szólója következett, aki megszakítás nélkül a tagja a zenekarnak. A „The Mule” dalba ágyazott szólójával Ian Paice is megmutatta, hogy 69 évesen is tud olyat mutatni, amitől azonnal gyakorolni indul a teljes fiatal dobosgeneráció. Extra látványelemként egy időre sötétbe borult az aréna, Paice pedig világító dobverőkkel ütötte tovább a cájgot. A végére azért a többiek is visszataláltak a színpadra, hogy előadják a Jon Lord emlékére írt „Above & Beyond” című újlemezes tételt. A kivetítőkön és a LED-falon az eltávozott egykori zenésztárs képe volt látható.

Ha már ennyit emlegetem az új lemezt, írok róla néhány gondolatot. Megjelenésekor sokan támadták olyan indokokkal, hogy nem jó, nem az igazi, „ezneminrokknemmesinhed”. Persze, hogy nem. A lemez maga nagyon is rendben van, nem rossz, csak más. Egy méltósággal megöregedett zenekar (sajnos valószínűleg) utolsó lemeze. Letisztult, átgondolt és érett zenét rejt. Ha valakiknek, akkor nekik aztán az égvilágon semmit sem kell bizonyítaniuk. Teljesen jók a dalok, csak időt kell adni nekik. Első hallgatásra én is úgy voltam vele, hogy egy másodpercet nem tudtam volna felidézni belőle. Azonban ahogy egyre többet hallgattam, meghálálta a bizalmat. Ilyen egyszerű, nem kell rögtön temetni, és sírni, hogy nem olyan mint 40 éve.

De vissza a koncerthez. A zenekar úgy döntött, ellustul kicsit. A „Machine Head”-lemezes „Lazy” jószerével kihagyhatatlan darab, amelyben még Gillan is beszállt szájharmonikán. Tipikusan olyan Purple-dal, amelyet a hőskorban lazán elnyújtottak fél órásra. Ezt a szintén friss darabnak számító, tempós „Hell To Pay” követte, amivel azért megmutatták, hogy van még bennük kakaó ennyi év után is. Innentől nem volt megállás, slágerparádé a végéig. Jött a Don Airey eszeveszett billentyűszólójából kibontakozó „Perfect Strangers”, az őrült „Space Truckin” és a dal, amelyet az is ismer, aki sosem hallotta. Igen, a „Smoke On The Water”-ről van szó. Mikor felhangzott a kezdő riff, arrébb tettük az arénát egy méterrel. Azért megkérdezném őket, milyen lehet milliomodjára is előadni. :) (Lekopogom a közönségben kellemesen csalódtam, nyoma sem volt a tavalyi brutalitásnak, szépen nyugodtan élvezte mindenki a koncertet.)

Miután „elfüstölték” az utolsó hangokat, levonultak. A publikum persze nem hagyta annyiban, kikövetelte a ráadást. Nem is kellett sokat várni, hamar visszakeveredtek a színpadra, hogy belecsapjanak az őskorszakos „Hush”-ba. Itt Don Airey és Steve Morse gyilkolta egymást, egy klasszikus billentyű-gitár felelgetésnek lehettünk szem- és fültanúi. A „nánáná”-zós dal után, Roger Glover is villantott egy kicsit a basszusgitárján, hogy aztán átvezesse szólóját a fekete éjszakán. Jött az utolsónak elhangzó dal, az eleinte csak kislemezen megjelent „Black Night”, aminek a riffjét is zengte a közönség. Sajnos azonban minden jónak vége szakad egyszer, így ez a koncert is úgy röppent el, mintha egy szempillantásig tartott volna az egész.

A végére ejtsünk néhány szót a zenészekről is. Hiába közelíti összéletkoruk a 300 évet, úgy látszik, a rockzene konzervál. :) Még mindig lendülettel telve, becsülettel tolták végig a két órát. Persze sosem szántották fel a színpadot, úgy, mint mondjuk Angus Young, de azért így sem kellett szégyenkezniük. Kissé vicces volt, hogy Ian Gillan lazán kisétált egy melegítőalsóban, de hát na… Ha ebben érzi jól magát. :) A zenei tudást kár is boncolgatni, azt aztán meg pláne, hogy Gillan miért nem énekel úgy, mint régen. Gondolom, emiatt maradt ki például a „Highway Star” is, de kis túlzással szerintem akkor is élvezték volna a jelen lévők a koncertet, ha két órán keresztül a városi telefonkönyvből tartanak felolvasást.

Itt még nem volt vége a történetnek, másnapra ugyanis eljutott hozzám némi reményteljes információ arra vonatkozóan, hogy koncerten kívül is találkozhatok velük. Így a délelőtt már a körúton talált, a Király utcai villamosmegállónál elhelyezkedő szálloda előtt. Reméltem, hogy csak pár ismerősöm és én leszünk ott, de sajnos kicsit többen jöttek össze, mint kellett volna. A saccra 12 fős csoportot két felé lehetett osztani. Volt egy rész, akik ott voltak a koncerten is, és ismerik, szeretik a Purple zenéjét. A másik rész pedig a mindenhol ott lévő, koncertre nem járó autogramvadász. Elég gyűlöletes állatfajta, lévén, ők azok, akik a legerősebben tolakodnak, és belemásznak a zenész (vagy akármilyen híresség) arcába. Több ismerősöm már kint volt vasárnap, amikor a zenekar megérkezett, és akkor is tele volt a placc ezekkel a „kedves” emberekkel. Mesélték, mikor már az amúgy állandóan mosolygó és kedves Steve Morse is ideges lett, na ott már sikerült átlépni a fent említett szerencsecsomagoknak egy határt. Emiatt kicsit bennem is volt a félelem, hogy nem fognak megállni, de szerencsére nem így lett. Fél 12 után kijött a menedzserük, és közölte, hogy „nyugi van, nem kell aggódni, ha szépen, türelmesen várunk, lehetőleg sorban, akkor alá fognak írni”. Így is történt, pontban délben kb. egyszerre lépett ki a zenekar a szállodából. Végül persze borult a sor, és mindenki ment, akihez tudott. :) Mind az öten aláírták a lemezborítóm, és Steve Morse-t még egy fényképre is el tudtam csípni. Az idő szűkössége miatt a többiekkel nem jött össze a közös fotó, de velük sem azért, mert nem hajlandók fotózkodni, hanem egyszerűen indulniuk kellett a reptérre. Roger Glover basszusgitárost azért megkérdeztük Ádám cimborámmal, hogy akad-e nála egy-egy pengető. (Onnan tudom, hogy egy másik ismerősöm, Andi is kapott tőle előző nap ugyanitt :)) Mivel mindösszesen egy darab maradt nála, így Ádám átengedte nekem, lévén, neki már régebbről van néhány. Ezúton is köszönet érte! :)

Mindent összevetve, ismét  életre szóló élménnyel lettem gazdagabb, és reménykedem benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy élőben láthattam a Deep Purple-t. Sajnálnám.

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára