Előny vagy hátrány? Boldogság vagy nyomor? Kérdések, amelyek először merülnek fel bennem, ha a fogyatékkal élők hétköznapjaira gondolok. Valószínűleg nem cserélnénk sorsot egy “fogyatékossal” – ez nyilvánvaló. De valóban teljesebb-e a “teljes élet”?
Mit ér az ember, ha nem boldog, ha nincs szellemi gazdagsága, ha nincs feltöltve értéktelített pillanatok emlékével?! A felgyorsult, – ahogy mondani szokás – rohanó világban élő stresszes és gondterhelt emberi lélekhez hasonlítva, vegyük azokat az embereket, akik nincsenek a politikai csatározások, a gazdasági válságok és a természeti katasztrófák tudatában (és szorításában). Az ő életükben a legnagyobb probléma, ha kitörik a ceruza hegye, ha elfogy a kóla az automatából, ha elfoglalják a helyüket az ebédlőben… Hétköznapjaik mentesek a globális problémáktól, ám örök életükben viselniük kell másságuk, fogyatékosságuk bélyegét. Pedig valójában ők azok, akik – nevelői segítséggel – a legteljesebb és legegészségesebb élet birtokában vannak.
Az egyik ilyen “nevelői segítség” Fábián Gábor – akit van szerencsém gyermekkorom óta ismerni –, a zsirai Értelmi Fogyatékosok Otthonában dolgozott, és mindigis szerette volna az ottélők világát “kifelé” is megmutatni. Megmutatni az ő sajátos szemszögéből: filmjeivel, rendezéseivel, előadásaival, legutóbb pedig a nemrégiben megnyílt vasvári fotókiállításával.
Fábián Gábor segítségül hívta a fényképezést, hogy a hétköznapi ember számára is láthatóvá váljék, mennyire értékes és mély egyéniségek azok, akiknek élete talán milliószor fájdalmasabb, ám feltehetőleg boldogabb is, mint a miénk. Előny és hátrány. Boldogság és nyomor. E kettősség jelent meg a fotókon is, nem véletlenül viseli a kiállítás az „Akárvilág – a lélek két arca” címet. A Gábor által lencsevégre kapott emberek mind a zsirai otthon értelmileg sérült lakói. A beállítások, a kompozíciók, a fény-árnyék hatások segítségével elénk tárta a pőre emberséget – a hatás katartikus és megnyugtató, felkavaró és rendet sugárzó, fájdalmas és boldog. Minden egyes arc a szívünkbe lopja magát. Szeretetet adnak, szeretetre vágynak. Mind azt sugallják, hogy az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó fény adja.
Albert Schweitzer mondata azt hiszem, idevág: “Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is — valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.”. Gábor nagyon jól tudja ezt, megmutatta, hogy a fogyatékkal élők tulajdonképpen a mi saját „Napunkat” alkotják. A sokatmondó, valódi és megható fotógyűjteménynek a vasvári Nagy Gáspár Művelődési Központ adott otthont 2013. júliusának végéig.
