A blues nyomában – élmények Chicagoból – Sárváriak a nagyvilágban

Gróf István már harmadik alkalommal gyarapítja a “Sárváriak a nagyvilágban” rovatot. Olvashattuk már a tollából a Ten Years After gitárosa, Alvin Lee koncertjének élményeit, csakúgy, mint Szörényi Levente Hattyúdal című koncertjének jegyzetét.

grof_2

A szerzőről Sárváron közismert a blues műfajjal való mély elkötelezettsége – rádióműsort is szerkesztett a témában –, nem csoda, hogy életreszóló emléket jelentett neki a blues szülőhazájában tett látogatása. A következő sorokban az Egyesült Államok néhány legendás bluesklubjában szerzett koncertélményeit olvashatjuk rövid bluestörténeti alap rögzítése után.

A XX. század elején az Egyesült Államok déli államaiban a nemrég felszabadított egykori rabszolgák gyermekei a hőn áhított szabadságon kívül nem sokra jutottak: centekért dolgoztak bérmunkásként a gyapot-, és kukoricaföldeken napi 14–16 órákat, és esélyük sem volt arra, hogy a fehérekhez közelítő életszínvonalat elérjenek. Itt, és ezidőtájt született meg az afro-amerikai emberek népzenéje, a keserűséget, nagyritkán örömöt kifejező blues. Kezdetben, a 30-as, 40-es években a jó zenei érzékkel megáldott feketék egyedül, párban, olykor trióban zenélgettek a mezőn, esti tábortüzeknél, vagy a déli városok utcáin, terein, gitáron, hegedűvel, szájharmonikán kísérve dalaikat. Ez volt a country-, avagy a delta- (a Mississippi deltavidékére utalva) blues. Mivel az életkörülmények a nagybirtokokon nem javultak, de az egyre iparosodó északi városokban olyan munkalehetőségek adódtak, melyek az azelőttinél jóval magasabb életszínvonalat ígértek, a négerek százezerszám megindultak északra. Mivel mind a keleti part, New York, Philadelphia, mind a nyugati, California vidéke igen messze volt, a viszonylag közelebb fekvő Chicago lett az úticél.

A blueszenészek követték társaikat. Big Bill Broonzy, Leadbelly is ide költözött, de ők még délről hozott stílusukban nyomták a bluest közönségüknek. A hangos, füstös város, a nagyobb terek, helyiségek, a nagyobb létszámú közönség azonban nagyobb hangerőt igényelt: elektromos erősítéssel hangosabb, dögösebb hangzással, és persze nagyobb létszámmal sorra alakultak a bandák. Az elektromosgitár-bőgő-zongora-szaxofon-szájharmonika mellett a ritmusért felelős dob is nagyobb hangsúlyt kapott. 1945–1950 között a városi-, azaz az urban-, avagy a Chicago-blues megszületett, és elindult világhódító útjára. Jónéhány addig country-bluest játszó zenész áttért az elektromos erősítésű hangszerekre, persze, megőrizve a gyökereiket. Néhány akkori kiemelkedő blues-fater nevét ki kell emelni, akik hétről-hétre megtöltették a füstös chicagoi blues-klubokat, így Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson, Elmore James, vagy Jimmy Reed nevét. Ők hatottak legerőteljesebben a 60-as évek brit blueshullámára, mely akkor már engem is felbolygatott.

bluechicago

Ezen klubok nyomába eredtem 2011. április végén, floridai rokonlátogatásomat színesítendő, hogy a blues fővárosában ugyanazokon a helyeken, de már – az ősök hagyományát továbbvivő – fiatalabb nemzedéket meghallgathassam. A már ott járt blueszenész barátom, és persze az internet információi alapján a mintegy 40 bluesklubból leszűkítettem azt a 6–7 helyet, ahol a legjobb helyi kiválóságok lépnek fel, így a Checkerboard Lounge-t, Muddy Waters egykori törzshelyét, a szintén feketék lakta West-Side-i és nem éppen veszélytelen Lee’s Unleadedet, az északi városrészben működő két szomszédvárat, a B.L.U.E.S. Clubot és a Kingston Mines-t, a belvárosban üzemelő Buddy Guy’s Legendet és a Blue Chicago Clubot, valamint a west-side-i Mama Rose’s Lounge-ot. A három ott töltött napon sikerült két olyan klubot felkeresnem, ahol kiváló zenéket hallgathattam.

grof_3

 Az első este a leghíresebb, mondhatni a legelőkelőbb, szakmailag a legjobb zenészeket beválogató klubba, Buddy Guy ma is élő legendás bluesgitáros klubjába, a Legends-be látogattunk. A fellépő csapat nem volt ismeretlen számomra: Eddie Show & The Wolf Gang, akiktől egy 1978-ban, az Alligator kiadóval készült CD-m is van. Eddie annak a Howlin’ Wolfnak volt szaxofonosa és turnémenedzsere, aki Muddy mellett másfél évtizedig a Chicago-blues koronázatlan királya volt. Az 1937-ben Benoit-ben, természetesen a déli Mississippi államban született zenész korábban pozánon és klarinéton játszott, majd a szaxofonra állt rá. Előbb Ike Turner (Tina Turner férje és zenésztársa), majd Guitar Slim bandájában hívta fel magára a figyelmet, és ezután került az „Üvöltő Farkas” csapatába. Az énekes 1976-os halála után Eddie összetartotta a bandát, megtartotta a Wolf Gang nevet, kezébe vette a menedzselést, és tovább működtette a bandát. Egyetlen helycsere történt az eredeti felállásban: a jó öreg Hubert Sumlin gitáros, tudásához mérten, önállósította magát, és helyére Eddie fia, Eddie Vaan Show jr. került. Az akkor 21 éves srác – most sem látszott 30-nál többnek, pedig 56 éves – alaposan megtanulta játszani a blues-t többek között elődjétől, Sumlintól, ráadásul néhány éve kibővítette az elektromos gitár formáját és funkcióját: egy 3 nyakú hangszeren játszik a művész, fent egy 12 húrost, középen egy speciálisan bluesra hangoltat (én 7 húrost sejtek) és lenn egy klasszikus 6 húros hangszert tömörített egybe. Hogy ezt a lustaság tette, mivel nem kívánt az eltérő hangzású számokhoz gitárokat cserélni, avagy ez is a show business része, nem tudni, mindenesetre az igazi nagy szólókat ő játszotta. A jó öreg Lafayette „Shorty” Gilbert rutinosan, és ízléssel basszusozott. Hogy elfáradt a műsor második felére, és székre ült, nagyon is elnézendő neki. Mint ahogy a frontembernek, a hetvennegyediket taposó Eddie-nek is, aki tenorszaxiját csak a számok felvezető, és befejező részében használta, majd magasított széke mellé téve hamisítatlan érdes néger blues-os hangján énekelt. Tim Taylor, a dobos, Eddie Taylor bluesgitáros fia nagy rutinnal, de precízen tartotta össze ritmikailag a csapatot. A tempósabb dalok közül eljátszották nagy slágerüket, a „My Baby’s So Ugly-t”, az „It’s Alrightot”, az „Out of Bad Luckot”, a nagy ívű lassú, dögös blues-ok közül pedig Wolf „Sitting In the Top Of The Worldjét”, Elmore James „The Sky Is Cryingját”, és a „Your Wife is Cheating On-t”, melyekben a többemeletes billentyűhegyekhez szokottaktól eltérően egy vékonyka kis Rolandon játszó orgonista, de még inkább a Vaan gyerek remekelt. Mint ahogy ez Amerikában szokás, meghívott előadókkal színesítik a produkciókat, és ez itt sem maradt el: Deb Seitz fehér bluesénekesnő mutatta be azt, amiért Koko Taylor nemhiába nevezte kollegájának őt.

A Windy City, azaz az állandó huzat miatt szeles város központjában, a The Loopban üzemelő klub tiszta, elegáns, biztonságos, szellős volt, így a nagyfelületű falakon elhelyezett fényképek, relikviák már-már egy bluesmúzeum hatását kölcsönözték a zenei klubnak. Mint önfeledt rajongó, szaladtam egyik kiállított tárgytól a másikig: a tulaj négy gitárja, köztük a híres piros pöttyös is ki volt állítva ugyanúgy, mint a híressé vált fehér tanítványok gitárjai is. Jeff Beck, Stevie Ray Vaughan, Carlos Santana, Eric Clapton egykor használt hangszerei mind ott sorakoztak a whisky-s és gines üveghegyek felett a falakon, emlékül az utókornak. 30 éve Chicagoban letelepedett vendéglátóink- kal a szünetben nagy örömömre sikerült „becserkésznünk” Eddie-t, aki a már meglévő, és egy frissen vásárolt lemezemet is dedikálta. Vallomásom alapján, miszerint a Chicago-blues hű elkötelezettje vagyok, így az ő művészetéé is, és ezért utaztam a városba, annyira meghatotta, hogy egy pár fényképet is elkészíthettünk társaságában.

grof_1

A második koncertre lehetőleg fiatal, és fehér művészt kerestem, Paul Butterfield, Mike Bloomfield, Corky Siegel, vagy a 2011-ben a legrangosabb blueszenei elismerést learató, június 10-én nálunk, Budapesten is fellépő csodaharmonikás, Charlie Musselwhite fehér bluesmenek hagyományai folytatóját. Ha kerestem volna, sem találtam volna jobbat, mint a Mama Rosa’s Lounge-ban fellépő Nick Moss-t, és bandáját, a The Flip Tops-t. Nick még ma is 40 év alatt van, 1972-ben született Chicagoban. Mint tinédzser basszgitárosként neves bluesmanek bandáiban zenélt, majd 1993-ban, 21 évesen a hírneves Willie „Big Eyes” Smith vezette „Legendary Blues Band” tagja lett, és már lemezfelvételeket készített. Ugyanitt hamarosan átvette a szólógitáros posztját, majd újabb 3 év tanulóidőt töltött Muddy Waters legendás vezérgitárosa, Jimmy Rogers bluesbandájában. 1999-ben, 27 évesen szólópályára lépett, és az azt követő évben már kiadta nem kevés önbizalommal a „First Offense”, azaz az Első Támadásra keresztelt nagylemezét. Ezt 2010-ig újabb 7 követte, bizonyítván, hogy az állandóan a színpadokon előadó és a lemezboltokban is jól forgalmazó muzsikus zenéje keresett. A külsőleg John Mayall Bluesbreakers-ének a 80-as évekbeli sztárgitárosára, Buddy Whittingtonra hasonlító testes gitáros-énekes már nyomta a blues-t, mikor benyitottunk Rosa klubjába. A tegnapitól eltérően ez nem egy csillogóan patikatiszta étterem volt, hanem egy kicsi, bourbon-, sör-, parfüm- és cigarettafüst illatával kevert boltíves téglafalú terem, ahol a fele közönség kapott csak asztalt, a többi – így az elején mi is – „valahogy” elfért, és élvezte a zenét. Klasszikus felállás: a főnök gitározott és énekelt, mellette Nick Skilnik hozta remek érzékkel a basszust, egy Oslóban született hirtelenszőke srác, Patrick Seals püfölte a bőröket, és az egyetlen fekete, Jimmy Reed neves bluesfater unokája, Travis Reed orgonált remekül, és fantáziadúsan improvizált, ha nagyritkán rá került a sor.

grof_4

Nick gitárjátékára jellemző volt, hogy a nagy öreg néger bluesmanek standardjaiból (Sonny Boy Williamson, Howlin’ Wolf) válogatott sok dalt, de mégis, talán meglepő módon a fehér rock-blues sztárok stílusában interpretálta őket. Legújabb lemezükön például a Cream dalát, a „Politiciant” dolgozta át „claptonosan”, míg a „Tears Em Down „c. számot „hendrixesen”, a „Bolognious Funkot” Duane „allmanosan”. Nicknek kisujjában van a Chicago-blues, a nagytestű ember az aránylag kis kezével, rövid ujjaival is káprázatosan tudott improvizálni, és persze, hangulatot teremteni. Nem volt erőszakos a színpadon, de azért nem sokszor engedte át zenésztársainak a kibontakozás lehetőségét.

grof_6

Vendégelőadó persze itt is szerepelt: az idősödő néger bluesfaterok II. generációjának sokat fellépő énekes, Jimmy Burns volt a Flip Tops elsőszámú vendége azon az estén. Abban a pillanatban, ahogy 25 éves csinibaba barátnője asztala mellől az öreg a mikrofonállvány mögé állt, a hangulat hőfoka duplájára emelkedett. Elég volt csak a ritmust beszámolni, néhány elmondott poénnal bevezetni a számot, a beszélgetők, az evők-ivók mind előrejöttek a színpadhoz, hogy részt vegyenek a mutatványban, amit élő fekete blues-előadásnak neveznek.

Ray Charles „Rockin’ Chairjével kezdett, majd egy lassú blues-t, aztán egy lengő-basszussal lekísért medium-blues-t, a „Leaving Here Walkin’-t” nyomott le nekünk, majd a nagy slágerével, az „I Really Love You”-val zárt. Akkor már mindenki a zene mámorító hatása alatt volt, mindenki táncolt, Burns csinos fekete barátnője vezényletével. A következő, quartettben lenyomott menet után újabb meglepetés várt: a szólógitárt Amanda Moss, a főnök vékony, törékeny asszonya vette át, és ha elsőre nem is, a második szám után ő is vastapsot kapott. Nick hátrament basszusozni, és a egy jó hangú srác, a lemezeken vokálozó Mike Brostek állt elő énekelni a bluest – kitűnően. Hajnali 1 óra tájban újabb meglepetés: az édesanyjáról, Rosáról a kocsmáját elnevező tulaj, Tony az orgona mögé telepítette kongáit, és a táncoló közönség bíztatására beszállt az örömzenélésbe. Persze itt is közvetlen volt a hangulat: nem volt nehéz a szünetben Nickkel beszédbe elegyedni, CD-t dedikáltatni, fényképezkedni, Amandával a banda összetételéről, a lemezválasztékról, és persze a májusi európai, dán- norvég turnéról beszélgetni.

grof_8

Harmadik koncertélményem már Floridában, West Palm Beach-en ért, ahol nem kisebb név, mint az urban-blues egyik koronázatlan, ma is élő királya, B. B. King Blues Clubjába mentünk el. Az előadó aznap a B. B. King’s All Star Band volt. Kisebb meglepetésünkre a banda csak kevés bluest, inkább a 60-as, 70-es évek soulzenéjét, funky-ját, popzenéjét játszotta. A bandát az a Gary King gitáros-énekes vezette, aki Gloria Estefan, valamint a KC & The Sunshine Band kísérőzenésze is volt. A kilenctagú banda gitár-basszus-orgona (Hammond 2-es!)-dob-konga-3 rézfúvós-női énekes összeállításban nagyszerű bulit csapott az amúgy is forró, 30 fokos floridai éjszakában. A vékonyka, apró énekesnő, Lauren Carter a nem éppen hozzá hasonló alkatú Aretha Franklin, és Tina Turner nótáit énekelte ragyogóan, hangulatba hozva a közönséget Gary-vel, és a szintén fekete pozanossal, Wayne Perry színpadi show-jával megerősítve. Az előbbitől a „Respect”, Tinától pedig a Beatles átirat „Come Together” maradt felejthetetlen számunkra. Amikor pedig Gary King vette magához a mikrofont, irigylésre méltóan interpretálta Stevie Wonder jónéhány dalát, amelyekről pedig köztudott, hogy nagyon nehezen reprodukálhatók.

grof_7

Az álmok megvalósíthatók – csak nagyon kell akarni. A híres londoni Marquee-klubban, a brit blueszene akkori, és talán még ma is működő fellegvárába 1983 nyarán már eljutottam. A másik fellegvár, az amerikai bluesfészek bevételére 28 évet kellett várnom. Sikerült. Ajánlom mindenkinek, akinek lehetősége lesz valaha Chicagoba eljutni, keressen fel egy eredeti bluesklubot. Remélem, adtam hozzá étvágygerjesztőt.

Kapcsolódó megjelenések

Vélemény, hozzászólás?

Főoldal Letöltés RSS Facebook Lap tetejére vonal Lap aljára